beszámoló

esemény

pályázat

kulturális ajánló

archívum

BESZÁMOLÓK


Az átkos muzealizációja? DDR Múzeum Berlinben

Le sem tudom rendesen írni a szót, hogy muzealizáció, pedig itt nem másról van szó, mint tárgyakba, enteriőrökbe, emlékekbe és hangulatokba rejteni egy korszakot, köríteni és tálalni: megmutatni ezeknek a nyavalyás nyugatiaknak, hogy milyen is volt az a kőkemény ossie-világ, ott a Falon, a vasfüggönyön túl... Bájos és borzasztó kinyitni egy Stasi-aktákat rejtő titkos fiókot, milyen jó is beülni egy Trabant deluxe-ba és megnyomni dudát (miközben a Friedriechs Strassét vetítik eléd), ahogyan megnézni élőben azt a bizonyos lenyitható tetejű NDK-turmixgépet, milyen mulatschágos a Balatonon vagy egy csehszlovák vadkempingben készült amatőr nudista fotókat nézegetni, esetleg besüppedni egy szocreál fotelba egy lakótelepi nappaliban és a VIT-tudósítás után megnézni a Derricket! Folytatás a főoldalról:

Hazai muzeológus szakik fanyalognának, hogy nem eléggé alátámasztott tudományos háttéranyagokkal, pedig van itt minden: nájlon és hiánygazdaság, ossie-punk Nina Hagennel és a korai guftik Mercédes-emblémáival, úttörő-nosztalgia eredeti őrsi naplóval, egy pár kék dorkó, kempingcanga és némi meztelenkedés a testkultúrát felidézve, nagyon gagyi plasztik hamutartók és félig kinyitott szekrényajtó a munkásszállásról belső oldalán az elmaradhatatlan szexnaptárral, akadnak Orwo-filmre rögzített filmhíradók Erich Honeckerről és a többi genossenről, Club Cola és legó-konkurencia (Grossblock – Der Kleine Baumeister), amivel gigapanelt kell felépíteni, megjelenik a lehallgatás és az ügynöklét perverz voyeurizmusa, éppen elég retrofíling, egy csipetnyi engelsi dialektikus materialzmus, finoman adagolt agitprop és Rosa Luxemburg vagy az Alexanderplatz és a Checkpoint Charlie kultusza.
Hogyan viszonyuljunk mindehhez? Ahogyan a norvég diáklányok, akik szétröhögik magukat ennyi vicces tárgy és egetverő baromság láttán? Vagy állatkerti majmoknak érezzük magunkat, hiszen nálunk a Kiskundorozsmán a Wartburg még nem múzeumi, hanem használati tárgy?

Igazából egy Che Guevara-idézettel akartam kezdeni: „How can I be nostalgic for a world I never knew?” – ahogy egy apróbetűs graffiti fogalmazza meg a nagy büdös igazságot az Eastside Gallery-n (a Fal meghagyott, és szintén muzealizált, kultikus részén). Hogy is van ez? Nosztalgiát érzünk (pontosabban ostalgiát, hogy frappánsak legyünk) egy korszak iránt, egy titokzatos és gagyi, vicces és őszinte, ugyanakkor élhetetlen és hazug világ iránt? Amiről csak emlékfoszlányaink vannak, már nem a mienk (ugyebár már a nosztalgia sem a régi), és talán soha sem volt az. Pedig – bizony mondom – jobb volt a Donald-rágó a Wrigleys-nél, jobb volt a szikvizes szóda az Eviannál, az Amo-szappan a Laboratiore Garnier-nél, és jobb volt az autóskártya a Mortal Combatnál!

Mindegy, bármelyik hazánkfiának ajánlom, ha Berlinbe, ebbe a korszakos mezsgyevárosba téved (ahol a Kelet és a Nyugat kedélyesen egymásba átmászkál), hogy ne hagyja ki a DDR Múzeumot (az Alexanderplatz-on)!

vivazapata

Az anthro p o l i s foglalkozni fog a posztszocialista n/osztalgia témájával, ha érdekli, bővebb információk, felhívás ITT!

Sibylle Tiedemann, német rendezőnő, bátyja rejtélyesnek tűnő halálos szívinfarktusának hírére Észtországba indul, beazonosítani az elhunytat és valamelyest kibogozni a kusza szálakat. Mit tesz a német filmrendezőnő egy ilyen hír kapcsán? Első meggondolással csak bizonyítékként, de később egyre mélyebb önterápiaként rögvest egy kamerával indul neki, mintegy videónaplót vezetve borús útjáról. Hét év múlva ismét visszatér, de ekkor már inkább az emberekre kíváncsi, akikkel bátyja utolsó éveit, napjait, heteit töltötte, megismerni az országot, amibe testvére szerelmes volt, megbolygatni a kibogozhatatlant, de mégis beletörődni a hálál körülményének megoldhatatlan rejtélyébe.
Az észt közönség roppant mód élvezte ezt a kívülről jövő, de mégis nagyon személyes ország-bemutatót, amely róluk, eme kicsi nép csendes barátságosságáról szól. Számomra mégis inkább az a bátor, sok esetben rideg önanalízis volt roppant izgalmas, amelyben a rendező bátyjához fűződő viszonyán gondolkozik, próbálja megismerni az utolsó pár évét, amelyben oly lelkesen mesélt Észtországról. Utólagosan kibontva a testvéri közösség szálait, mindez számos családi amatőr-film betéttel válik még személyesebbé.

Észtországba a WorldFilm Fesztiválon keresztül is könnyű beleszeretni. A jól szervezett, nagyszabású, mégis barátságos esemény igyekezett minél jobb atmoszférát, személyes és szakmai kapcsolatépítési lehetőséget építeni
A vizuális kultúra kérdését igen sokszínűen kezelték a szervezők, ami mindenképpen a fesztivál előnyére vált. Rögtön az első blokk témája felébresztette a közönséget: miként vonható be az animáció a dokumentumfilm műfajába. A hamar rávágott válasz, hogy "sehogy" mindjárt megingani látszott. Hiszen a pár országban szárnyát sikeresen bontogató "visual story telling" egyik legelemibb műfaja az animáció lehet. Egyben megoldásként szolgálhat olyan kérdéses esetekben is, amikor a beszélő arcát nem vállalva, mégis az alkotás folyamatába bevonva anonim önmagaként tud megjelenni a vásznon. Jól példázta ezt Ellie Lee munkája, amely testi fenyegetettség nyomása alatt élő nők elbeszélésein alapszik, őket bevonva vizualizálva a legkritikusabb, örök körkörös folyamatokat.

Ayssa Grossmann, manchesteri vizuális antropológia tanulmányainak lezárásaként dokumentumfilmet készített egy román ortodox monostor női szerzeteseinek mindennapjairól. Az Into the Field azonban sok esetben arról a zavarról szól, hogy az antropológus a résztvevő megfigyelésben, a terepmunkán mégiscsak kívülálló marad és zavarba esik, miként tudja véghezvinni az általa kitűzött kutatást. A kutató, alkotó a filmkészítés folyamán felmerült dilemmáit is bele próbálja adaptálni filmjébe, egyfajta plusz terepmunka naplóként, önmaga is felbukkan a groteszk, animált etűdökben.
Nem egy filmben jelentek meg a vizuális kultúra bemutatásának lehetőségei. Luciana Kaplan és Andrea Alvarez mexikói szerzőpáros Miracle Makers című filmjében egy ex voto képfestőn keresztül találkozhatunk a csodával határos módon megmenekült emberek hitével és annak eme képekben kifejezett megörökítési vágyával. A City of Photos (Nishtha Jain, India), a mumbayi fényképészműtermek világába lép be, leginkább a megdöbbentő, általában még mindig festett háttérválasztási igényeket bemutatva. Túl a közhelyszámra ismert idealizált háttérvilágon (bár a "minden házasság egy jó fényképpel kezdődik" helyi fényképész-mottót figyelembe véve ez sem elhanyagolható), olyan elemek is megjelennek, mint egy megfestett vasúti katasztrófa, vagy a World Trade Center tornyába szálló repülő (ami a mexikói ex voto festmények egyik témája is). Mindezek előtt büszkén mosolyognak az alkalomhoz öltözött fényképezkedni vágyók.

A klasszikus vizuális antropológiát a John Marshall emlékének szentelt majd' teljes nap szolgálta. A szervezők jó két éve, a szebeni Astra fesztiválon állapodtak meg, hogy a kutató-rendezővel, hogy díszvendége lesz az idei tartui rendezvénynek. Ezt azonban 2005-ben bekövetkezett halála megakadályozta. Az örökségét gondozó Cynthia Close, Marshall közeli munkatársaként, barátjaként beszélt a filmjeiről, kutatómunkáiról. A klasszikus Kalahári filmekből három került levetítésre, mellettük pedig a Cinéma vérité egy jó példájaként az Inside/Outside Station Nine, egy Pittsburgh-i rendőrőrs, 60-as évekbeli életét nyomon követő darabja került programba. Ez utóbbi, kvázi egy kényszerpálya szüleménye, hiszen Marshallnak majd 20 évre visszavonták dél-afrikai vízumát, így nem tudott menni "busmanjaihoz".

Az igen izgalmas terepmunka-film válogatás legfinomabb darabja egy hontalan szibériai sámándob készítő mester munkáját mutatja be. A mestert egy özvegyasszony fogadta be a világtól jóformán teljesen elzárt ócska faházába, ahol a mindennapok a nő állandó beszédének zajában és a férfi hallgatásának csöndjében zajlanak. A Master and Evdokia orosz rendezőnője, Olga Kornienko, stáb és komolyabb háttér híján, egymaga, egy szál kamerával látott neki a munkának és talán pont ez a körülmény engedte közelebb a nézőhöz a szereplőket.

A politika dokumentálása nem egy film központi vezérfonala volt. A nagy kazah, maximálisan korrumpált olajbiznisztől kezdve a svéd kisváros központjában elhelyezésre kerülő új körforgalom mellett és kontra lobbizó városi képviselők érdekapró játszmájáig széles volt a skála. A legnagyobb vitát és a résztvevők elégedetlenségét Zan Barberton, fiatal brit rendezőnő Child of Betlehem című filmje váltotta ki. Öt palesztin gyermek kapott lehetőséget, hogy filmnyelven megfogalmazza saját történetét. Mindegyik az élet apró kis elemeit dolgozta fel saját szemszögükből. A film nagy hibája azonban, a kisfilmek olyanmód összefűzése, hogy mindegyik közé egy-egy igencsak kiegyensúlyozatlan, kétes forrásból szerzett, demagóg hatású információinzert került.

A legnagyobb közönségsikert, a majdnem zárófilmként vetített Pulque Song című mexikói alkotás (rendezte: Everardo González) érte el. A nem egy filmben megjelentkező súlyos, világra szóló alkoholproblémának relatív könnyebb, szórakoztatóbb formáját választotta a rendező, jól felépített, gondosan előkészített munkájában. Mexikó egy jellegzetes, kaktuszféle növény alapanyagú, de számos módon ízesített üdítő jellegű alkoholos italán keresztül mutatja be a fogyasztók világát. A film központi színhelye egy kocsma, ahol csak férfiak isznak, szabad szájúan megéneklik bánatukat és a nőkhöz fűződő viszonyukat. Az utca túloldalán, egy másik helységben azonban csak a nők isznak, és igencsak meg van a véleményük a szemben ivó férjükről. Egy örökös, nyomorúságos körforgás képe rajzolódik ki az alkohol, a férfi és a nő között, mindez általában vulgáris dalokban megénekelve.
A fesztiválon bemutatásra került az Anthropolis gyártásában készült, jelen sorok szerzője által rendezett Mesterek köszöntése című dokumentumfilm is.

Kapcsolódó rendezvényekként a közönség afrikai játékfilm-összeállítást nézhetett esténként, mintegy levezetve a mintegy 35 bemutatott dokumentumfilmet, egy alkalommal pedig észt-szovjet propagandafilm összeállítást láthatott. A szervezők nagyvonalúan gondoskodtak a résztvevők jóltartásáról, így a számos külön program egyikeként a vállalkozóbb kedvűeket bevezették az észt (finn) szauna rejtelmeibe, ahonnan nem vezettet más kiút, mint a hóba kirohanva, a jeges tóba vágott lékbe ugrás frissítő hatása.

Bán Dávid


Infó a fesztiválról: www.worldfilm.ee

Laikus filmszemle-beszámoló, lelkes hangon


Minden Filmszemle tartogat meglepetéseket. Ha az embernek nincs olyan szerencséje a jegyvásárlással, hogy arra a vetítésre jusson be, amire kíváncsi (mert akkora a közérdeklődés), akkor örülhet, ha a véletleneknek köszönhetően elégedetten hagyhatja el a vetítőtermet.
Velem is ez történt több ízben, úgyhogy van szerencsém megosztani három filmmel – Csáki László és Pálfi Szabolcs Egerszalókjával, Domokos János Kint és bentjével, valamint Hajdu Szabolcs Fehér tenyerével - kapcsolatban Önökkel a lelkesedésemet.

Az első teljesen helyi téma, az Egerszalók. Bujdosó János kellemes gitárdallamai andalítják a „na ez van most, ez lehetett volna, de mi lett belőle” témafelvetésű dokumentumfilmezést, ami igyekszik hamiskásan vidám, helyhez mért hangulatú beszámolót adni egy mindannyiunk szívének kedves szabadtéri termálfürdőnkről, amit a pontatlan szénhidrogén feltárás engedett a földre feltörni. Én például soha nem voltam ott, mindig vágytam oda, de valahogy állandóan elszaladtunk egymás mellett, így a délibábos rónán hasonló módon keletkezett áltermészeti medencébe szoktam oda. A képeket látva sajnálom, hogy nem ismerhettem meg ezt a természeti jelenséget szabályozása előtt, amikor alig volt ott más: csak a termálvíz, meg a környék. Már sohasem jutunk oda, ahova szeretnénk, sugallja minden megrajzolt alak, beszámoló, portré a filmben – de nem baj, mert most is jó ott – a hangulatjelentés tanúsága szerint.
Az is jó, hogy mostanában a képek leszakadtak a dokumentumfilmekben a hangsávról. Valamint, hogy az operatőr szabadon garázdálkodhat a rögzítésre váró látványban. Például ahogy pár éve egy másik nagyszerü fürdőfilmben a Kerekes Péter 66 Szezonjában is a fürdőző kedves kassai testeket stírölte a képrögzítő. Az Egerszalók is könnyedre veszi a munkát azzal, hogy nem a riport valós eseményét követi nyomon, hanem olyan vágóképekkel operál, amik képileg vannak olyan szórakoztatóak, mint a helyi szokásvilágot bemutató zamatos beszédek. Mióta felbukkant az ismeretlen folklórkörnyezetből a Szalacsiként ikonizálódó városi legendánk, azóta könnyen derülünk a falu szaván, mint ahogy a filmre beterelt gimnazista osztály is szórakoztatva reagálta le, ahogy a termálkörnyezethez képesti nem autentikus városi viselkedést beszélik ki az egerszalókiak.
Egerszalókról izgalmas rádióriport is született korábban a Petőfin Füredi György mikrofonjától (aki texasi olajmágnások alföldi felbukkanásáról ugyanúgy beszámolt, mint a nagyrábéi fekete párduc fel-felbukkanó fantomjáról), amiben a termálvíz nemi jelleget erősítő hatásáról élcelődtek a fürdőző komák. Így érthető módon sajnáltam, hogy a bevágott táblafeliraton beígért esti fürdőbál képei elmaradtak, pedig amilyen egerszalóki orgiákról lehet hallani! Persze szemérmesen elfutná a pára az esti gőzben a kamera szemét, ha erre nyílna az objektív. Nálunk a délibábok alatt, de már a víz felszíne fölött például fehérnemük és fürdőruhák egyaránt száradnak felhajigáltan a fatetejeken.

Persze élményszoros képeket csinálni nem csupán a kinti szabadtéri gőzben, hanem bent, kamerába lehelt párában is nehéz készíteni.
Van egy érdekes dolog, ami a tartósan droghasználatban módosult tudatállapottól való megtisztulásban engem mindig is érdekelt, és ennek képi metaforáját megkaphattam a dokumentumblokk következő filmjétől, a Kint és benttől. Amiben a „köd felszállását” egy „helyzetben bent lévő” laikus kamerahasználó rögzített „riportalanya” spontán jelentéssürítő viselkedéséből. A főszereplő pedig mégsem az objektívba lehelő személy, hanem az operatőr, akinek a komlói drogrehabilitációs táborban készített felvételeiből és az őt vezérfonalként a bentről a kinti világba követő dokumentumfilmes stáb felvételeiből egyszerre áll össze a film. Ó, mennyire jó lenne Komló! Egyik barátom arra a varázslatos vidékre költözött, a másik meg egyenesen abban a táborban volt. A tábori testvériség emberi kontaktusaiban gyönyörködve magam is szívesen lennék full drogos csávó, hogy köztük jöhessek le az anyagról. Meg aztán vissza, mert van, hogy a hely visszafogad, vagy örökre ott marasztal.
A rehabilitációs drogprevenciós alkotás hőse Tamás elhagyni készül a nagy megértéses elfogadás barátságos közegét, ahol még annak a kecskének is vannak nikotinelvonási tünetei, amelyik tejét isszák (csúsztatás tőlem, de inkább erre gondolok, mint a kéményseprőkre a Fekete keféből). De miért megy Tamás, ha maradhatna? Természetesen egy lány miatt, akivel valami megélt szerelemféléje volt korábban. A táborban Tamás filmezett, most őt is filmezik, ahogy követi a táborból korábban kilépett lányt a kinti világba. Tamás felvételein nem mutatkozik meg egyértelműen viszonyuk mélysége, csak valami kamerától való látszik.
Sajnos a stáb felvételei sem mutatták be, mi lett odakint. A néző számára bizonytalan, hogy a megvont csoportélményben magányosodó hős megtalálja-e boldogságát, avagy felmagasztosul a szerelem mártírjává. Úgyhogy lehet izgulni és megbíznunk a komlóiak legfőbb segítőjükben, a Feljebbvalóban, akihez az egyik készséges tábori alkalmazott (Mózi) szerint, még egy egyszerű paradicsomleves receptje ügyében is lehet folyamodni.

Hősnek lenni, hősködni persze minden életveszélyes tevékenységgel lehet. Mennyi szerelmet tört derékba az élet! Kész cirkusz! Ahogy legalább ugyanannyi akrobatakarriert a „halolszaltó haló nélkül”. A Fehér tenyér terében a gravitáció jelenlétének ugyanakkora súlya van, mint az az ellen erőszakosan kinyert sportteljesítménynek.
Egy rossz nevelés-, sportedző-, vagy cirkuszfilmet is láthatnánk, ha nem lenne ez a nagyszerű alkotás Hajdu Szabolcs meséje. Az akrobatikus varietétáncban elveszett – mert testi-lelki teljességében egyaránt megtöretett – világklasszis testvér balladája vagy két napra melankolizálta az én hangulatomat is. Írtam is egy verset hHh címmel, úgy szól, hogy aszondja: „… sóhajtani kell”.
Az én testvérem is Kanadába Veszett Hazánkfia, de neki ennyire sem maradt egészben az élete, mint a trapézról legravitált karakterü Dongó Miklósé. Nehéz a film finom eszközeivel elért megszomorodását megértenie a nézőnek, de talán ott az igazság, hogy mennyi lélekemelő teljesítmény vezet egymásba, kezdve a pontozható atletikus sportminőségen, át a lélegzetelállítóan röpködő akrobatamutatványon, egészen a gravitációt meghazudtoló varietétáncig. De mi, nézők mindezt cirkuszi produktumként néznénk a moziszékünkben ülve, hősünk szüleihez hasonlóan, vagy más hősök szüleihez hasonlóan detektívüveg mögül, ha a film nem volna képes bemutatni, ahogy mindehhez az erőszakos, gyermekléleknyomorító edzéstervek vezethetnek el. Ki nem érezne együtt, egyedül, egy ilyen gyönyörűen stramm, erényeire hallgatag sráccal, mint akit legalább három ál- és egy igazi bőrében mutat be a film. Nem tudom, Önök miként vannak ezzel.
Perverz módon, vagy mert debreceni vagyok (ez nem azonos azzal, hogy a debreceniek perverzek, bár akad sejthető kivétel) állíthatom, hogy a legnézhetőbb képek a cívisvárossal kapcsolatban születtek meg. Nincs steril kanadai törvény, télies kékhidegség, csak testmeleg, vérpiros, piros nadrág, meg az a huszárkiképzőkhöz hasonló kardlappal fenyítő őrült a tornateremben.
Milyen szépen pihen meg az izgatottan mozgó kamera a testek elhagyta edzőszerek képein legeltetve a szemét! Milyen szépen van bele helyezve a filmbe TV2-nek köszönhető sportriporteri szekvencia! Milyen szép a végsőkig feszítettségében az a párhuzamos vágás, ami a cirkuszi zuhanást, és a leköszönő sportteljesítményt egy lelki pontba sűríti a debreceni sportcsarnokban, valósan is egymásra vonatkoztava azokat, hiszen a cirkuszigazgatón kialvó lámpáról a kamera egyből a sportcsarnok sötét felkészülési magánszférájából ugrani előstartoló sportolóra fordul! Ahová aztán megint eljönnek a cirkuszosok. Kiváncsi lennék, hogy ez technikailag valóban így valósult-e meg. Önök hogy látták?
Debrecenben még a karácsony után életveszélyesen a panelablak melletti gravitációs mezőre bízott karácsonyfa is úgy hull alá, hogy csak egy szabályaiban vétlen kanadai állampolgárt volna képes mindössze agyonsúlytani. Nem úgy a fiatal Dongót, aki ebben a lehullásban annyi mindent nem érthet meg a film narratívája alapján: saját és edzője vesztét, valamint a fittyet hányó kelet-európai városi viselkedést is.
Gondolom Feri bá bukása csak megijeszt mindenkit, de nem érez senki együtt a talán túlbuzgóságában tetten érten megszégyenült, és talán a szándékos halált választó szánnivaló gonoszon. Ő az, aki a tornateremhez láncolja a gyérülő számú tornászokat, és akivel meg kell mindennap küzdeni. Oda és el. Ahogyan átengedi magát a tornász a gravitációnak, hogy zuhanásából azt meghazudtoló formaelemhez nyerjen lendületet. Valahol megkerülhetetlen hát az edző is, és valahol halála után sem ereszti el befolyása alól a növendékeit. Ott van abban a vitatható jogosságú, de kanadai mércével egyértelműen felháborító Calgary-beli nyaklevesben is, ami következményeivel együtt edzőből végül újra tornásszá fordítja Dongó életútját.
Két ugrás csavarja meg a filmet. Az első a cirkuszsátorban kettétör egy tornászkarriert, a másik a debreceni Főnix-sportcsarnokban helyére tolja a folytathatatlanná kettétört tornászkarriert. Ez volna a Ginger? Mindenesetre az utolsó visszavezeti a hőst a sporton kívül számára egyedül vállalható világba, a varietéakrobatikába, ami nem enged meg magának felesleges kockázatot, itt nem kérdés a védőháló megléte, vagy nem léte, itt a biztonsági kötél egyértelmű funkcionális szükség, és művészeti nyereség, mert nézzék meg: a segítségével legyőzetik a gonoszt, avagy az örök ellenfelet: a gravitációt; az ember végre repülhet, és Dugó végre elmosolyinthatja magát.

Dombi Krisztián

Simon Lehel

Sokáig – sajnos még maguk a melegek is – evidensnek vették, hogy ők a biológia zsákutcái: degeneráltak és elfajzottak. A kortárs evolúciós tudományok legújabb kutatásai és interdiszciplináris elméletrendszerei ma már azt a képet nyújtják, hogy ez egy a téves nézet, ez nem áll.
A melegek ugyanis a társadalom és a kultúra olyan összetartó erői (a heteroszexuális társadalomban is ez a segítő funkciójuk), melyek nélkül szociológiai értelemben sem beszélhetünk társadalomról, és így szociológiai, sőt pl. „gondoskodó” biológiai közösségről sem (lásd társadalmi és biológiai „kohézió-elméletek”). A meleg társadalmi „karakter” jeleníti meg az altruizmust, a szolidaritást, az integrációt, az erőszakmentességet.
Egy érdekes párhuzam és ellenpont is egyben: ezt már az ókori görögök (Platón, Plutarkhosz, Pszeudo-Lukianosz) is megfogalmazták humán- és társadalomtudományos szinten – sokszor nyíltabban, mint ma –, csakhogy ők nem ismerhették a mai természet- és egyben társadalomtudományos, pl. az empirikus és szociálpszichológiai kutatásokat. Így ez egy hagyomány maradt. Sok modern tudós ezt, mint egy letűnt világ „perverzióját” ismerte – vagy nem is ismerte… Pedig filozófiai közhely, hogy a (homoerotikus) Platón óta csak lábjegyzeteket írtak a filozófiában. Ez nem csúsztatás: Platónnál a lélekelmélet, a metafizika, az etika, a teológia és a homoerotika egyazon fogalmi rendszer. (Plótinosz óta próbálják a „platonizmust” szétválasztani a homoerotikától, de ez még a „szépítő” magyar fordításokban sem sikerült.)
A melegek ezt a társadalmi, sőt szociokulturális, művészi funkciójukat olyan korszakokban is megőrizték, amikor üldözték őket. Példának említenénk: a Vasari-féle Leonardo-életrajz szerint 23 éves korában „szodómiáért” (azaz homoszexuális tevékenységért) bebörtönzött Leonardo da Vincit (három meleg társát megégették), aki a „leszbikus anya” legszebb illusztrációját adta mind a két „Szent Anna harmadmagával” című képén. Ezen ábrázolásokban a combjaikkal összefonódó Mária és Anna csüng a kisgyermek tekintetén: a kölcsönösen megélt és gondoskodó leszbikus szeretet legszebb példája…
A keresztény homoszexuális tradícióban megjelenik Szent Sebestyén mártíromsága, ahol – gondoljunk a reneszánsz ábrázolásokra (pl. Uzzi) – Sebestyén egyszerre testesíti meg a meleg altruizmust és a keresztény univerzális szeretetparancsot, amelyek – valljuk be – közeli rokonai, esetleg testvérei egymásnak. Szent Sebestyén a meleg keresztény felebaráti szeretet megtestesítője, a melegek nem „hivatalos”, de spirituális védőszentje; miközben az egyházi „hivatalosság” a meleg szexust a gonosz légióparancsnok „személyébe száműzi”. Így a Vatikán 1994-es állásfoglalása szerint a meleg szeretet nem bűn, de a szexus már igen (sic!). A katolikus egyház nem egy „perverz szervezet”, „amely vonzza a melegséget”, de lényegéhez tartozik a „sebestyéni felebaráti meleg szeretet”, amiből kifolyólag kitermel és mindig is kitermelt egy szociokulturális melegséget; saját morális korlátain és tiltásain, tabuin belül…
Az éhező „weimari Németországban 60 meleg és leszbikus kulturális lapot tartott el a társadalom: ezzel a momentummal (és nem csak 1969-cel) kezdődik az antropológiailag hiteles saját megszólalása a leszbikusoknak és a melegeknek… Ebben a miliőben alkotott a meleg homoszexualitás-kutató Magnus Hirschfeld, a szexológia „a szexuális forradalom” előtti „atyja”. Ő a 20-as években nyílt vitában állt Emil Kraepelinnel, a „modern pszichiátria atyjával”, aki azt vallotta, hogy „a melegség betegség, de mivel >>fertőz<<, a kényszergyógykezelés mellett kriminalizálni is kell”. Ő lett a melegholokauszt „főideológusa”, a „pszichiátriától” Auschwitzig. Tézisei még egy 1973-as hivatalos magyar orvosi tankönyvben is fellelhetőek; abban az évben, amikor az Amerikai Pszichiátriai Társaság törölte a homoszexualitást a mentális betegségek listájáról. Sajnos a magyar, ma középkorú orvos- és klinikustársadalom ilyen „műveken szocializálódott… Ezzel szemben Magnus Hirschfed, Kraepelin vitapartnere a 20-as években már megfogalmazta, hogy a melegségnek és a leszbikusságnak van örökletes komponense, de ez nem jelenti az önálló szociokulturális attitűdjének és identitásának hiányát; valamint azt, hogy ez egy más, de természetes állapot (azaz semmiképpen nem „betegség”). Így nem igényel semmilyen „terápiát”; sőt, a többségi társadalmat kell lélektanilag felkészíteni az elfogadásra és a befogadásra. Ezzel a tudományos álláspontjával Hirschfeld szembeszállt az akkor uralkodó Freud-i koncepcióval (miszerint a melegség és a leszbikusság „fejlődésbeli megrekedés”) ugyanúgy, ahogyan elutasította a „perverz biológiai és társadalmi hulladék” -koncepciót (szabadon Havelock Ellis szociológus század eleji ámokfutása után), mint ahogy a Kraepelin-i „jogpszichiátriát”. Sajnos a „vitában” Kraepelin „győzött” és a „klinikai-tudományos” melegholokauszt, szemben Hirschfeld antropológiai igényű érveivel. De sajnos ma nem csak a kortárs homoszexualitás-kutatónak is tekinthető „weimari meleg” aktuális, sajnos majdnem annyira a fent említett három „tudományos” irányzat is – immár elsősorban társadalmi előítélet formájában…
Ugyanitt említenénk Himmler SS-führer 1936-os „szigorúan bizalmas” rendeletét, miszerint a híres és köztudottan meleg és leszbikus művészeket csak lassan lehet „kivonni a forgalomból (azaz a melegek esetében haláltáborba küldeni őket, a leszbikusokat pedig „átnevelni”), hogy ezzel ne keltsenek társadalmi botrányt és felháborodást… Bizony, egy „főnácinak” erre is figyelnie kellett.
Ne feledjük, a nácizmus sem jöhetett volna létre az „SA” – homoszexuális katonai „elitalakulat” belső összetartása, azaz – a már említett „belső, de kifele irányuló csoportkohéziója” nélkül… Aztán ők lettek az első áldozatai a rezsimnek, amit létrehoztak…
De honnan ered ez a mérhetetlen homofóbia?
A homoszexualitás a fenti modellek szerint a heteroszexualitás segítője és természetes szövetségese. De míg a melegség befele, az egyes önálló és független ember tiszteletben tartásával, „adaptálásával”, bevonásával a belső, ugyanakkor nyitott integritása irányába épít, addig a heteroszexualitás a reprodukció révén expanzív, terjeszkedő, ugyanakkor a zárt pár- és családi formákat részesíti előnybe. Sokszor a kifele terjeszkedésben, ugyanakkor érzelmi kapcsolati zártságban nem veszi észre az integratív (azaz összekötő, egységet teremtő), ugyanakkor az egyes ember felé nyitott meleg társadalmi és biológiai stratégiát és funkciót. Ezt képviseli a homoszexualitás, de ez a stratégia és attitűd sokszor – pillanatnyilag, látszólag – a heteroszexuális stratégia és attitűd ellenére van…
Az egyetlen megoldás a homofóbia leküzdésére a homoszexualitás biológiai, társadalmi és kulturális fent érzékeltetett funkciójának, szerepének és szükségszerűségének elfogadása és – mindenek előtt – belátása.

Ezt mi – a Magnus Hirschfeld Alapítvány, illetve az ehhez kapcsolódó egyetemi szabad kutatási háló – tudományosan gondozzuk, összefoglaljuk, és egy egységes modellben elméletileg, gyakorlatilag (pl. meleg és leszbikus pszichodráma), illetve empirikusan (empirikus drámakutatások) bizonyítjuk, illetve mindezt – egy immár tudományos igényű kulturális, művészeti közegbe, illetve filológiai tradícióba helyezzük, ezáltal a „meleg és leszbikus értékek” kortárs tudományos (újra)igazolásait és tradícióit egy mai tudományos közegbe emeljük. Mindezt tesszük tudományosan, kulturálisan, művészetileg (meleg és leszbikus performance–ek és szimbolikus pantomimjátékok); ugyanakkor társadalmi felelősséget is vállalva mind az egész társadalom, mind a melegtársadalom irányába.

Fő célunk az, hogy végre megtanuljuk társadalmilag, de egyben tudományos igénnyel elfogadni és elfogadtatni azt, amivel – Európában – az Íliász (ld. Akhilleusz és Patroklosz melegbarátsága) óta együtt élünk, s ami – többek között – meghatároz minket. Magnus Hirschfeld Alapítvány a Leszbikusok, Melegek, Biszexuálisok és Transzneműek Történeti, Társadalmi, Lélektani és Antropológiai Kultúrájáért

Kapcsolat: Forgó Zsuzsanna forgo@arculat.hu és Simon Lehel l.ulpius@gmail.com

Szóljon hozzá! Véleménye van? Írja meg! >> anthropolis@anthropolis.hu

"Egy intellektuális orvvadász-engedély? Közelítések a kulturális antropológiához és alkalmazási területeihez"

Boglár Lajos nyomdokain: Tizenöt éves a Budapesti Iskola. Meghívott vendégek: A.Gergely András, Papp Richárd és az ELTE Kulturális Antropológia szakcsoport oktatói, hallgatói

A kulturális antropológusok szövegeit olvasva, a velük készült interjúkra vagy vallomásokra, naplókra vagy vitákra odafigyelve úgy fest, hogy a társadalmi terepeken vagy „egzotikus környezetben” tájékozódó kutatók csak helyenként és időnként elégedtek meg az elméleti definíciókkal. Vállalásukat, törekvéseiket és tevékenységük lényegét gyakorta inkább úgy ragadták meg, mint valami olyasmit, amihez nem elegendő a másutt és más módon megszerzett tudás (elutazás egy idegen országba), de még a kimódoltan aprólékos adatgyűjtés sem (pl. szép színes „lepkegyűjtemény” összeállítása a talált vagy vadászott ismeretanyagból, egzotikus „tolldíszek” gyűjtögetése és giccses jelmezzé alakítása, esetleg múzeumi tárlókba adjusztálása) –, hanem kitartó jelenlét, időleges kultúraváltás, mély megértés és önként vállalt adaptáció is feltétele volt számukra a kutatási sikernek.    - A.G.A.

Terepmunka szükséges az antropológiához, másként szólva olyan idegen világban tett felfedező és „kincskereső” tevékenység, melynek célja nem a rablás és kifosztás, anyagi zsákmányszerzés vagy területi hódítás (mint az sok indián törzs esetében egyértelmű célja volt felfedezőknek és birodalomépítőknek, zsoldosoknak és tudományos haszonlesőknek), sőt nem is „az utolsó 24 órában” végrehajtott leletmentési akció (mint ez a 19. század második felétől oly sok néprajzi gyűjtőút feladata lett) – hanem a kultúrák teljességét, változásait, kölcsönhatásait átlátni próbáló, hétköznapi működésmódjukra kíváncsi kutatók reménye a komplexebb áttekintésre. Ez a remény régóta beteljesületlen, sőt teljesíthetetlen.     - A.G.A.

Intellektuális orvvadász-engedély
Ették is, itták is a kulturális antropológiát a Nyitott Műhelyben


Körszakállas bölcsészfej, kis kerek Lennon-szemüveg, garbópulóver, vékony egyetemista-nyak. Az asztalon másfél literes ásványvizes palack és pár doboz Borsodi. A hetvenes évek könyvtárhelyiségeit idéző enteriőrből csak a spotlámpák hideg fénye világít ki. Négy férfi ül a terem szélére állított asztal körüli székeken. A terem lassan megtelik, a zsibongásból kiszűrődő beszélgetésfoszlányokból ítélve a hallgatóság zöme az érdeklődő kívülállókhoz tartozik.

Az ELTE Kulturális Antropológia tanszék fennállásának 15. évfordulója alkalmából rendezett műhelytalálkozót november 12-én szombaton este a Nyitott Műhely, Vajda Péter vendéglátói jóvoltából. A Boglár Lajos emlékére rendezett találkozón a jelenlegi kulturális antropológia három generációját A. Gergely András, Papp Richárd és Boross Balázs képviselte.

A hallgatóság lassan oldódik, az első kérdések az alapokra kérdeznek rá a kulturális antropológia definícióját feszegetve. Az embert, a kulturális gyakorlatot, a társas viselkedést kutató tudomány - hangzik a válasz. Főbb elemei a szociálpszichológia, a pszichológia, a művészetelmélet, a vallásértelmezések; Egyben „a bensőségesség tudománya”: a társas viselkedés szubjektív oldalát kutatja. Célja, hogy az emberi viselkedés megértésének mélyébe vezessen, minél árnyaltabban bemutassa, hogyan működik a közösség, hogyan működik az ember. Ehhez legfőbb eszköze a terepmunka, vagyis a helyszíni kutatás. Nem légifelvételeket készít az adott közösségről, hanem belülről, de külső szemmel éli meg és írja le azt. Nem róluk írok könyveket, hanem velük együtt gondolkodva beszélek róluk – idézik először, de nem utoljára a 2004-ban elhunyt Boglár Lajost, a hazai kulturális antropológia atyját, a világhírű néprajzkutatót. Boglár Brazíliában született és élt tizenhárom évig. Már felnőtt néprajzkutatóként évente több ezer kilométert utazott, hogy a nambikuarákkal, a piaorákkal, a guaranikkal és a wayanákkal éljen. Hetvenkét évesen ment utoljára az őserdőbe, a botokudó indiánok közé. Személye ma is legenda. Mesélt, és hallgattuk – mondják volt tanítványai. Mesélt például Wayaman apóról, az indiánról, akit ő hozott Magyarországra, és aki rettegett az 56-os villamostól, mert biztos volt abban, hogy ez a sárga dolog nem más, mint a Tulu Pere, a gonosz Kétfejű Kígyó.

De mitől terep a terep? Feltétlenül a világ távoli tájain lehet csak terepet választani, embert kutatni, érdekességekre lelni? Vagy a kelenföldi lakótelepen, az aluljáróban, vagy a Wayaman apó által rettegett 56-os villamoson is közelebb kerülhetünk az ember lényegének megértéséhez? Kiderül, hogy lehetséges és értelmes feladatot választ az a szakember, aki saját társadalmában kutatva antropológiai nézőpontot vállal. Sőt, az antropológia számára akár egy ember is lehet releváns és kutatható témakör. De mi a helyzet akkor, ha a kutató és a kutatott egy és ugyanaz a személy? - csap le azonnal a hallgatóság. Ez esetben a kulturális antropológia egy folyamatos, interaktív játékká válik, saját magam indítékainak, ösztönzőinek, vágyainak és cselekedeteinek jobb megismerésére és megértésére. Ez természetes, mivel „minden égi és földi dolgok közül én érdeklem a legjobban magamat”, lehetne idézni Popper Pétert.

A hallgatóság érezhetően motiválttá válik, potenciális tereptárgyak méregetik magukat és egymást az elhangzottak fényében. Ezt némileg lelohasztja az úgynevezett antropológiai nézőpont bővebb kifejtése. A kutatás alapja a részvételen alapuló megfigyelés, a „bennfentes kívülálló” szerepköre. Ez még talán menne, de a kulturális relativizmus, az a teljes és totális nyitottság, amely nem minősít, nem értékel, nem ad sem értékítéletet, sem alá- vagy fölérendelést, csak befogad és megértésre törekszik, már többeket elgondolkoztat. A kétségek kicsúcsosodnak az antropológia hasznát kutató kérdésekben. A legjobb, amire az antropológiát használni lehet, hogy elbizonytalanítson – hangzik a válasz. Mindig más a kérdés, mindig más a válaszadó, mindig más a válasz. Ráadásul ez a tudomány gyakran nem is a kérdésre keresi a választ, hanem a kérdés relevanciáját teszteli. De ha igen, akkor nem hisz az előregyártott prekoncepcióknak, hanem saját, eredeti és sohasem általános érvényű válaszait keresi. „Az a kulcs, amely minden zárat felnyit, csak álkulcs lehet” – idézik ismét Boglárt.

A nyitottság, az empátia, és így a tolerancia taníthatóságát firtatja a következő kérdés. A kutatók szerint az elutasítás a legtöbbször valójában védekezés, a félelem attól, hogy a kérdezőnek meg kell kérdőjeleznie saját valóságát. Előadók és hallgatók teljesen egyetértenek abban, hogy a jelenlegi magyar társadalomra ráférne némi többlet az antropológiai szemléletből, amit többek között a hasonló műhelybeszélgetéseken, vagy a frissen kialakított, gazdag tartalmú www.anthropolis.hu honlapon igyekeznek terjeszteni. Így igazzá válhatnak majd az antropológia hasznáról mondottak, miszerint az antropológiának alapvetően nincs haszna, de ha mégis, akkor rengeteg.

Az együttgondolkodás jó hangulatban evez át kiscsoportos beszélgetésekbe, az érdeklődő teájához a falon díszelgő ötliteres üvegekből választhat magának valamilyen alternatív szálastea-keveréket. Francia vanília, alma-fahéj, citrusfélék, ír whiskey. Klasszikus alumínium teakanál, méz. A Nyitott Műhely méltán vált a hazai altermondi közösség kedvelt találkahelyévé. A bensőséges intellektualizmus még a mosdóból sem maradhat ki, a faltól falig könyvespolcokon a Holmi, a Liget, a Hitel számai pihennek szemérmesen némi porréteg alatt. Az antropológiai szemlélet egyfajta intellektuális orvvadász-engedély, a kutatónak joga van bármit terepnek tekinteni, megfigyelni és elemezni - hangzott el. A résztvevők lassan felkerekednek, a terepmunka a metróban, a buszon, vagy a kutatók által a legérdekesebbnek ítélt mikrotársadalmi intim környezetben folytatódhat.

Pogány Anikó

Boglár Lajos nyomában...
Tizenöt éves a budapesti Kulturális Antropológia Szakcsoport.

„Boglár Lajos nyomában” címmel rendezett mikrokonferenciát a budapesti Kulturális Antropológia Szakcsoport október 21-én, pénteken az ELTE TTK Kari tanácstermében.

Az összejövetel nem titkolt célja Boglár Lajos nemrégiben elhunyt kulturális antropológus munkásságáról és a budapesti kulturális antropológia felsőoktatási képzés intézményének 15 éves fennálásáról való megemlékezés. A Tanszék fennállásának elmúlt 15 évében Boglár Lajos személyének igen nagy szerepe volt, annak fennmaradása, egybefogása lényegében az Ő elhivatottságának köszönhető.

A mikrokonferencia 11 előadója között a Tanszék néhány oktatója és több hallgató számolt be saját terepkutatásáról, tereptapasztalatairól. Az összességében 4 órán keresztül tartó beszámológyűjtemény többek között a Tanszék Latin-Amerikai kutatásait, városi vizsgálatokat, erdélyi- és délvidéki- valamint vallási mikroközösség-kutatásokról számolt be. Az előadások szinte mindegyikében szó esett Boglár Tanár Úr útmutatásairól, érezhető volt bennük a kutatásokra és a kutatókra gyakorolt hatása.

Sárkány Mihály záróbeszédében, a beszámolókban feltűnő gondolatokkal kapcsolatban tartott rövid, rögtönzött eszmefuttatást, melyben kitért az antropológustársadalom változásaira, az általános érdeklődési körök és a kiindulópontok módosulásaira. A közösségek modernizációja és a változások gerjesztése, illetve a hagyományőrzés kettőssége, a kutatói hozzáállással kapcsolatosan bonyolult kérdések sorát vetik fel, melyet, a kutatott közösség igényeinek figyelembevételével kell minden egyes terepkutatónak átgondolnia. Az „értelmezés hatalmáról”, annak szerepéről, segítő- és veszélyforrásairól, a személyesség és a felelősség igényeiről beszélt, valamint Boross Balázs felvetésével kapcsolatban arról, hogy a terepen „nem mindig jó ott lenni”.

Dénes Zoltán

Ennél talán többet vártunk. Nem lehet egy este végigzabálni a thai, a mexikói, a kínai és az arab éttermeket. Abból csak gyomorrontás lesz. Jobb lenne inkább egyetlen konyhát igazán megkóstolni, hosszasan ízlelni, türelmesen végigvárni a fogásokat, megadni a módját. Az a gasztronómia, ha kivárjuk a desszertet is!

Nem a hosszan kitartott és kontemplatív kameramozgásokat és a tudományos hitelességet sugárzó mélyorgánumú dokunarrációt hiányoljuk, hanem azt, hogy egy szokásosnál hosszabb előzetesnél esetleg jobban mélyüljünk el már el abban, amihez nyúlunk. „Itt állunk India legnagyobb nyomornegyedében” – típusú felkonf, freitamás-féle hatásvadászat után arra számítottunk, hogy megtudunk valamit a helyi életmódról, hogy a „tisztaság”, „komfort”, „társadalmi tér” vagy a „jólét” fogalma mélységesen relatív, hogy ezek az emberek nem „koszosak”, nem „fejletlenek”, és nem minden vezethető le abból, hogy nincs pénzük. És arról, hogy miért nincs pénzük. Nem azért, mert nem dolgoznak, hanem, mert a munkaerőért járó honorárium nagyon nem egyenlő a világ különféle részein vagy az azokon belüli szegmensekben. (Persze ezek már aktuális világproblémák, nem fontos, ha valakit csak a tradíció, a hímzett viselet meg az egzotikus szokások érdekelnek.) Nem elég, hogy nem gumikesztyűvel és kolonialista távolságtartással vegyes félelemmel kezeljük „Őket”, nem elég, habár hatásos és szimpatikus, ha leülünk velük egy asztalhoz. El kéne beszélgetni, mélyen meghallgatva és meghallgattatva. Akkor többet kapnánk, mint a tolmácstól el-elcsípett néhány morzsácskát.

Néhány órás vagy napos forgatással ennyit lehet elérni. Odamegyünk, felfokozott hangulatban megkapjuk a folkshowt, a színpadikus, felturbózott tradíciót, mindenki ünneplőben, mindenki mosolyog. Csemegézünk a feltáruló érdekességek között. Nincs feszkó, minden rólunk szól, a látogatóról, és megkapjuk amiért jöttünk: a kultúrsokk látványos vágóképeit, közeliket és nagytotálokat szárikról és katrincákról, körülmetélésről és rituális hajvágásról, mintha fejberúgtak volna, azt se tudjuk hová kapjon a kamera... (Majd otthon utómunkában rámondunk valami jópofa anekdotát, és elalvás előtti színesen felhabzó kulturmixként tálaljuk, most húznunk kell inkaföldről, Mongóliában már felkantározták a lovakat...)

Az igazi kaland akkor kezdődik, ha eloszlik a vendégszeretet ünnepélyes hangulata, a rácsodálkozás naiv bája, ha elmúlik a megittasító kameraláz, ha már megszokták a felvevőgépet, a fürkésző tekintetet. És mi is megszoktunk, nem megszöktünk. Akkor jönnek a kínos visszakérdezések, a komolyabb témák. Ilyenkor, egy hosszú, átsörözött este után kezdődhetne el a közeledés, a vaker, a vita és talán valami megértésféle. Persze ez már valami antropológia: fáradalmas, hosszadalmas, nem annyira látványos, többe is kerül, meg nem is kiváncs rá az ertéelklub népes, kéjrehangolt, agyonfókuszált és elbalázsolt tábora, még elkapcsolna, mert ez már komolyan a valóvilág , és akkor mit mond a producer és mit mondunk a szponzoroknak, meg mit mond a Kolosi.

vivazapata

Egy egészen kivételes egyéniség klasszikusan heroikus életműve előtt tiszteleghetünk, ha ellátogatunk az oslo-i Bygdoy félszigeten elhelyezett látványos múzeumba. Thor Heyerdahl, a nagy határátlépő (a posztmodern viking) legendája ma is töretlen fénnyel ragyog, aminek alapja egy megfoghatatlan emberi küldetéstudat: a lehetséges bebizonyítása, lehetetlen körülményekkel dacolva. Az egyik első organikus világképpel rendelkező, igazi interdiszciplináris alkat, aki a tengerbiológia, a zoológia, a geográfia és az ökológia felől jött, majd a régészeten át (a nyelvészet és a művészettörténet érintésével) kanyarodott az etnológia és az antropológia irányába, majd még tovább: az aktív világpolitikai tudatosság és a modernizációkritika felé. Jelesül komoly, nagyhatású kijelentéseket tett, mint pl. "Az európaiak nem fedeztek föl semmit, csak Európát!" (értsd: bárhová is látogatunk, mindenhol saját egónkkal találjuk szembe magunkat), majd bemutatta a történelem egyik leghatásosabb performanszát: a háború ellen tiltakozva Dzsibutinál felgyújtotta Tigris nevű hajóját. Az egyik utolsó nagy felfedező, aki egy olyan világban talált rá új összefüggésekre, amelynek minden négyzetcentiméterét műholdakkal pásztázzuk, mégsem hihette senki, hogy néhány merész, experimentális kaland árán megkérdőjeleződnek a nagy, ún. tudományos igazságaink, pontosabban, mi, európaiak megkérdőjeleződhetünk önmagunk számára.

Frida Balázs - anthropolis.hu (2005. szeptember 12.)

Három évvel ezelőtt, 2002-ben hunyt el Thor Heyerdahl, a legemberibb ország (Norvégia) legemberibb szülötte, akit először őrült kalandornak hittek, majd látványos projektekkel írta be nevét a tudománytörténet felforgatói közé, és rajzolta bele magát a világ legjelesebb egyéniségeinek arcképcsarnokába, a Magellánok, Nobelek és Cousteau kapitányok közé.

Thor (ejtsd: túr) 1914-ben látta meg a napvilágot Larvikban, egy apró dél-norvég városkában. Gyermekkora kedvenc olvasmánya a Bounty lázadása és egyéb hajós kalandregények, kalóztörténetek. A tenger és az élővilág szerelmese, ezért a University of Oslo-n tengerbiológiát, oceanográfiát, zoológiát és földrajztudományt hallgatott. Érdeklődése egész korán kiterjedt az antropológiára, 1933 és 36 között rendszeresen látogatta Bjarne Kroepelien híres Polinézia Könyvtárát. 1936-37-ben indul első expedíciójára menyasszonyával: Polinézába, ahol Tahiti törzsfője, Teriieroo "adoptálja" az ifjú párt (Thor új nevet kap: Te Rai ma te ata = az égbolt tükröződése). A szigetvilág bejárása után telepednek le a Marquesas-szigetek egyik izolált szigetén, Fatu Hiván, ahol több, mint egy teljes évig élik a helyi lakosok tradicionális életét, miközben eredetileg a helyi állat- és növényvilág transzóceáni eredeteiről folytatnak zoológiai és tengerbiológiai kutatásokat. Az intenzív "résztvevő" periódus, melynek során tökéletesen elsajátítják nem csak a helyi nyelvet és szokásrendet, hanem a polinéz szigetlakók teljes világképét (rítusait, mitológiai kincsét stb.) is, felnyitja Heyerdahlék szemét: a polinéz szigetvilág élővilágának (a flóra és fauna) eredeténél is érdekesebb, titokzatosabb kérdéseket vet föl a helyi kultúra származása. Vajon miképpen, mikor és honnan népesült be ez a legközelebbi kontinenstől 4500 mérföld (közel 8000 km) távolságban szétszórt tucatnyi parányi sziget, amely sajátos kultúrát alkot?

Megfigyelései szerint a tengeráramlások és a szelek gyakrolatilag lehetetlenné tették, hogy Polinézia - ahogyan a korabeli történészek és etnológusok egyhangúlag állatották - Dél-Kelet-Ázsia felől népesedjen be. Heyerdahl elvetette az elméletet, miszerint közelebbről meg nem határozott dél-kelet-ázsiai kőkorszaki utazók (tízezer mérföldet utazva a tengeráramlások ellenében) telepedtek le először a polinéz szigetvilágban. Ő ehelyett azt valószínűsítette, hogy Dél-Amerika, tehát nyugati irányából érkezhettek az első hajósok, magukkal hozva rengeteg ősi inka és prekolumbián kulturális elemet, éppen úgy, ahogyan az öko-biológiai elemek is ezt az irányt követték (International Science, New York, 1941). Elméletét kidolgozott formában a csaknem 800 oldalas "Amerikai indiánok a Pacifikumban" c. munkájában (1952) bocsátotta ki. A kötet két migrációs hullámot valószínűsített: az első Peru és a Húsvét-szigetek vonalon érte el Polinéziát, mégpedig balsafából készített tutajokon, a második etnikai csoport pedig (néhány évszázaddal később) Brit Kolumbia felől érte el Hawaii szigetét, dupla-kenukkal.

Azonban a tudományos közösség nem fogadta el ezt az elgondolást, Heyerdahlnak heves elutasításban volt része 1941-től kezdődően. Ekkor határozta el, hogy valósidejű kísérlettel fogja bebizonyítani, hogy mindez lehetséges. A II. világháború eszkalációja azonban megakadályozta készülődéseiben. A kísérletnek csak 1947-ben tudott nekikezdeni.

A Kon-Tiki Expedíció (1947)

1947. április 28-án hagyta el a 6 fős legénység Callao (Peru) kikötőjét, mégpedig egy régészeti leletekre támaszkodó, eredeti tervek alapján balsafából megépített tutajon. A projekt során minden felszerelésük (a tárolóedényektől a kötelekig, az ételektől a ruházatig) a prehisztorikus technológiát tükrözte, az egyetlen XX. századi vívmány egy rádióamatőr készülék volt. Az út, minden félelmük és a széleskörű szkepticizmus ellenére, sikeres volt, és 101 nap múltán, 8000 kilométert átszelve elérték Polinéziát (a Raroia atollt, Tuamotu-t). Teljeskörű bizonyítást nyert, hogy a peruiak képesek lehettek a korabeli technikák igénybevételével elhajózni Polinéziáig, így le is telepedhettek ott. Heyerdahl nem csupán tudományos körökben aratott babérokat, hanem a széleskörű közvélemény körében is komoly érdeklődést váltott ki: Kon-Tiki c. könyve (az expedíció leírása) hamarosan bestseller lett, több, mint 75 nyelvre fordították le, milliós példányszámban kelt el, szerte a világon. Az út során készített dokumentumfilm pedig 1951-ben elnyerte az Oscart.

Galapagos Expedíció (1952) és Húsvét-szigetek Expedíció (1955-56)

Thor Heyerdahl vezette a norvég régészeti expedíciót a Galapagos-szigetekre, amely szintén fontos eredményekre vezetett: a kutatócsoport felfedezett egy prekolumbián települést, ahol több, mint 130 kerámialeletet találtak, melyek mindegyike pre-inka darab volt. Így bizonyítást lelt, hogy Dél-Amerikából (a mai Ecuador területéről) a több, mint 1000 km-re fekvő Galapagos-szigetek felé is elhajóztak a prekolumbián hajósok.

Az egész Pacifikum legelszigeteltebb földdarabja a Húsvét-szigetek szintén felkeltette a norvég zseni érdeklődését, ahol az első felszín alatti régészeti ásatást vezette 23 munkatársával. A helyi fapopuláció (és más növényfajok) eredete minden kétséget kizáróan Dél-Amerikából származik. Mindemellett rádiokarbon kormeghatározással arra az eredményre jutottak, hogy a sziget benépesülése Kr. u. 380 körülre tehető, mintegy ezer évvel korábbra, mint ahogyan addig képzelték. Az ásatások során előkerült faszobrok feltűnő hasonlóságokat mutatnak az ősi perui tradícióval. Ezen kívül érdekes alátámasztást nyert a keleti benépesülés elmélet, miután reflektorfénybe kerültek a helyi legendák: messze keleti szigetről jöttek őseik. 1961-ben Honolulu-n (Hawaii) tartották az elmélet köré szerveződő első teljes konferenciát, ami azt mutatja, hogy 15 éven belül a széleskörű tudományos reflexiót nyert Heyerdahl először még mosolygással övezett feltételezése.

Ra és a Ra II. (1969-1970)

Továbbfolytatódott Heyerdahlnak a prehisztorikus navigációt és óceánhajózást érintő kísérleti expedíciósorozata, amelynek végső célkitűzése, hogy új értelmezésbe helyezze az időszámítást megelőző világ ősi civilizációi közötti kulturális kontaktusok természetét. Mindehhez továbbra is a tradicionális hajótípusok rekonstrukciója nyújtott kitűnő lehetőséget. Heyerdahl érdeklődését egyre inkább a papirusznádból készített egyiptomi bárka kötötte le, ezért 199-ben nekilátott, hogy elkészítse annak hű másolatát. A küldetés célja: átkelni az Atlanti-óceánon, bizonyítva, hogy az ókori egyiptomi hajósok képesek lehettek elérni Közép-Amerikát. Az expedíció veszélye abban állt, hogy azt tartották, a papirusz-nádból készített hajók nem alkalmasak az óceáni átkeléshez, hiszen kevesebb, mint két héten belül eláznak, ugyanis a papirusz hosszabbtávon nem elég vízellenálló. Heyerdahl nem osztotta a félelmeket, meglátása szerint a ma tudomány méltatlanul alábecsüli az ókori hajózás értékét, mindazt a tudást, amivel az ősi tengeri népek rendelkeztek. 1969-ben indult útjára a Ra elnevezésű hajóval, amely 12 tonna papirusz felhasználásával került kiképzésre, 15 méter hosszú volt és az ősi főníciai kikötőben (Safi - Marokkó) lett először vízrebocsátva. Heyerdahl ekkor már politikai üzeneteket is megfogalmazott: az ENSZ zászlója alatt hajózott, héttagú legénysége pedig a legszélesebb multikulturális hátteret mutatta (ázsiai, fekete, európai, orosz és amerikai). A Ra azonban 5000 km és 56 nap után hatalmas viharba került és a hibás konstrukció miatt nem bírta tovább, a legénységnek fel kellett hagynia az úttal, nem sokkal azelőtt, hogy elérték volna Barbadost. Heyerdahl nem adta föl. Tíz hónappal később újra megpróbálta, egy némileg kisebb (12 méteres) papirusz-hajóval, a Ra II-vel, amely minden különösebb gond nélkül szelte át az Atlanti-Óceánt: 57 nap alatt 6100 km-t tett meg Safitól Barbadosig. A kísérlet minden kétséget kizáróan mutatta fel az elvi lehetőséget: az ősi mediterrán hajósok jóval Kolumbusz előtt "felfedezhették" az Újvilágot. Ennek az állításnak pedig súlya van.

Tigris (1978)

1977-ben látott neki egy másik nádbárka megépítésének, amely ősi sumer leleteken alapult: a Tigris nevű hajó Irakból (az Eufrátesz és a Tigris folyók felső folyásától) indult és célja (Oman érintésével) Egyiptom volt, annak bizonyítékaként, hogy a mezopotámiai kereskedők a tengeren keresztül képesek voltak kapcsolatot tartani az Indus völgyétől egészen a Vörös-tenger északi kikötőiig. Az akciót az Afrika szarvánál (Etiópiában, Eritreában) akkor dúló háborúk akasztották meg: a hajó nem kapott engedélyt kikötésre, ezért a háború elleni tiltakozásképpen 1978 április 3-án felgyújtotta a hajót. Az ENSZ főtitkárának címzett nyílt levelében így fogalmazott: "ma felgyújtjuk büszke hajónkat, hogy így tiltakozzunk az 1978-ban dúló embertelen jelenségek ellen. Meg kellett állnunk a Vörös-tenger bejáratánál, körülöttünk katonai repülőgépek, háborúság és öldöklés vesz körül, mégpedig a világ legcivilizáltabb és legfejlettebb nemzetei részéről. Megtagadták tőlunk a behajózást, biztonsági okokra hivatkozva. Egyedül az apró, de még független Dzsibuti Köztársaság fogadott. Körülöttünk mindenfelé, fivérek és szomszédok ölik halomra egymást (...), azok teszik ezt lehetővé, akiknek az emberiséget kellene bevezetniük, a mi egyesült utunkon, a harmadik évezredbe." Az ipari országok, a világpolitikai döntéshozók elháríthatatlan felelőssége, hogy megakadályozzák a szegény országok fegyverkezését - fogalmaz Thor Heyerdahl. Az égő és süllyedő hajója valamint a civilizáció lehetséges sorsa között húzott párhuzamot: minden egy intelligens együttműködésért kiált!
A világpolitikai tudatossága a környezetszennyezés elleni tiltakozásaiban is megnyilvánult, állandóan felhívta a figyelmet az óceánok titokzatos élővilágára, és arra a felelősségre, amelyet az iparosodott államoknak vallaniuk kell. A zöld politika egyik megteremtője

Élete legvégéig aktív kutató volt, fékezhetetlen és fáradhatatlan: Maldív-szigetek (1983-84), Sri Lanka (1985-86), Tucume, Peru (1989-94), Tenerife (1999-2000), Azov, Oroszország (2001), Szamoa (2002) voltak későbbi legfontosabb terephelyszínei. Hol a piramisok kiásásában vett részt, hol a migrációs és asszimilációs folyamatokat vizsgálta, máskor pedig Odin, a skandináv mitikus hős útját próbálta rekonstruálni. Olaszországban, Colla Micheriben érte a vég.

Azt mondta: "hajlamosak vagyunk végtelennek látni az óceánt, pedig úgy használjuk azt, mint egy csatornát". A világ tengerei hatalmas úthálózatot jelentenek, ahogyan az ősi civilizációknak, úgy Thor Heyerdahlnak.
Az utókor elhelyezi sokszor merész és megalapozatlan elméleteit (a diffuzionizmust és az excentrikus migrációra vonatkozó nézeteit), de mindenképpen értékeli úttörő szellemét.

Az oslo-i Kon-Tiki Museum a Ra II. és a Kon-Tiki eredeti, körüljárható példányaival kiválóan szemlélteti Thor Heyerdahl munkásságát. A rengeteg dokumentáció pedig méltó emléket állít egy korlátlan szellemiségű utazónak, aki nem ismerte a lehetetlent és legyőzte a végtelent.

Österreichische Mueum für Volkskunde, Gartenpalais Schönborn, A-1080 Wien, Laudongasse 15-19

Egy ház és dolgai dialógusban a kortárs művészettel. Ezt kínálja a bécsi néprajzi múzeum új időszaki kiállítása, mely intézmény a saját gyűjteményének ideiglenesen hátat fordítva a modern ember tárgyakhoz való viszonyát, illetve a dolgok egymással való kapcsolatát kívánja "kívülről" értelmezni. A kiindulási pont "a ház", történetesen egy 1901-ben épült villa, melynek lakói 120 éven keresztül látszólag nem dobtak ki semmit. A három generáció által felhalmozott használati eszközök és emléktárgyak sokkoló tömege az 1870 és 1980 közötti évtizedek "nyugati" polgári mindennapjainak szédítően sokféle lenyomatát eredményezik. A háztartás tárgyuniverzumában való kalandozás, a komplex tárgyi világ terhének élménye látszólag paradox módon mégis magához az emberhez visz közelebb. Ahhoz, aki bizonyos elvek szerint megőrzésre és újrafelhasználásra érdemesnek találja/ítéli környezete bizonyos elemeit, majd ezeket harmonikusan igyekszik besorolni a már meglévő, birtokolt többi tárgy által létrehozott rendbe, vagy éppen szisztematikusan archiválja. A régészeti parkok miliőjét megidéző installáció próbálja az "idegen" tárgyakat a megértés számára hozzáférhetővé keretbe helyezni, miközben a művészeknek a dokumentáció és a fikció határán mozgó, még a házban lévő dolgokkal együtt keletkező vizuális munkái is megadják a maguk válaszát a maguk által feltett kérdésekre. Tessék múltat kitalálni és (másoknak) identitást konstruálni!

ipiapacs

Terrorizmus arab szemmel: a terrorizmus történeti és kulturális kontextusban

Hogyan ítéli meg a terrorizmust az utca embere a mohamedán világban? Hogyan látják a legitim ellenállás és a szervezett, erőszakos öldöklés közötti különbségeket öt arab ország lakói? Érdekfeszítő felmérés eredményét közli az OpenDemocracy.Net. A világ minden polgára számára a nemzetközi terror természetesen elítélendő jelenség - beleértve az arab világ lakóit is. Azonban nem biztos, hogy egyetértés van a tekintetben: mit nevezünk terrorizmusnak. 9-11, Irak és Madrid után a Nyugat számára a jelenkori politikai erőszak egyöntetűen a "terrorizmus" vérszomjas kategóriája alá sorolódik, viszont az arab lakosság sokkal finomabb különbségeket tételez a legitim politikai rezisztencia, az önvédelem és a fundamentalista erőszakgépezet között. Keveset tudunk az arab és iszlám világ hétköznapi gondolkodásáról és a kortárs világpolitikai helyzetet illető megítéléseiről, ezért érdekes lehet, hogy az anthropolis összefoglalja Önnek Fares A. Braziat (Center for Strategic Studies, University of Jordan) öt országra kiterjedő 2005 januárjában publikált közvéleménykutatásának eredményeit.

Frida Balázs - anthropolis.hu (2005. január 16.)

Vajon mekkora az egyetértés a világ különböző lakói között a terrorizmus megítélésében? - teszi föl a kérdést Fares A. Braziat jordániai közvéleménykutató az OpenDemocracy elnevezésű portálon közölt összefoglalója elején. A politikai erőszak legitim és illegitim használatának kérdésére érkező demokratikus válaszok értékelése nagyon fontos, hogy nemzeti, vallási és kulturális határoktól függetlenül globális konszenzus alakulhasson ki a tárgykörben.
Az alábbi felmérés, amely öt arab ország (Jordánia, Szíria, Libanon, Palesztina és Egyiptom) közötti együttműködés keretében készült, több mintavételi célközönség (pl. a nemzeti, kormányzati szervek, az egyetemi hallgatók, üzleti szféra vagy a média) körében, alapvetően az Arab Világ és a Nyugat közötti viszonyrendszerre és közelebbről a terrorizmus kérdéskörére irányult. Maga az eredmény jól reprezentálja, hogy alapvető különbségek és egyet-nem-értések figyelhetőek meg a különböző országok megítélése és az egyes államokon belüli különböző csoportok között arról, hogy mi számít és mi nem számít terrorizmusnak.
A kutatás legfontosabb célkitűzése az volt, hogy megértse, hogy a mohemedán vallású arab lakosság értékítélete számára mit jelent a terrorizmus maga, és esetleg a terrorizmust illető definíció kidolgozásában is előrelépést érjen el, különösen a vallási, politikai szervezetek és erőszakos események megítélésén keresztül.
A kérdezőbiztosok megkérdezték, hogy egyes szervezetek és az egyes erőszakos cselekmények "terroristák-e", illetve mit szólnak a civil lakosság és a polgári célpontokat illető erőszakos eseményekről, különösképpen, ahol idegen csapatok állomásoznak.

Szervezetek

Olyan 6 szervezetre kérdeztek rá a kérdéssorban, amelyet az USA kormánya és a nyugati közvélemény egyértelműen terroristának tart: az Iszlám Dzsihád, a Hamász, az Al-Aksza Mártírjai Brigád, a Hezbollah, az Al-Keida és a Dzsama Iszlám Fegyveresek. A kutatás pontosan azt kérdezte, hogy jeleöljék meg, melyik szervezet "terrorista szervezet" és melyik vív "legitim ellenállást" hazája és kultúrája védelmében. Függetlenül az egyes országtól és a megkérdezett különféle csoportoktól csaknem 90 % véleménye szerint mind a Dzsihád, a Hamász, a Hezbollah, mind az Al-Aksza Mártírjai "legitim", tehát jogos és magától értetődő védekezést folytat a külföldi behatolás ellen. Kivételt egyedül Libanon képezte, ahol alacsonyabb, de még így is a megkérdezettek 2/3-a ugyanígy vélekedett.
A lakosság éles különbséget tesz a fenti szervezetek és az Al-Keida között, habár még így is sokan "legitimnek" tartja (Egyiptomban pl. 41 %, Palesztínában és Jordániában pedig 2/3). Libanonban viszont 55 % kifejezetten "terroristának" és elítélendőnek tartja az Oszama bin-Láden vezette szervezetet. A libanoni muszlimok 56%-a és a keresztények 88%-a gondolja, hogy az Al-Keida terrorszervezet.
A felmérésből kiderül, hogy a terrorizmus megítélésének különbsége Nyugaton és a Közel-Keleten nem annyira vallási vagy kulturális, hanem politikai jellegű kérdés, és oka a politikai "küzdelem" értékelésének különbségeiben keresendő. Erre bizonyíték, hogy a libanoni keresztények 75%-a szerint a Hezbollah "legitim" politikai harcot folytat.

Események

A felmérés 14 - nyugaton általában - terrorcselekménynek ítélt eseményre kérdezett rá. A kérdés egyszerűen hagzott: Ön szerint az alábbi cselekmény "terrorista" vagy "nem terrorista"? A palesztin civilek halálával járó izraeli katonai hadi események csaknem minden országban túlnyomórészt terrorcselekménynek minősülnek, míg például a 9/11 a palesztínoknak csupán 22%-a, a jordániaiak 35%-a szerint volt terrortámadás. Sokkal "megengedőbb" az arab lakosság az amerikai hadsereg elleni iraki bombatámadások megítélésében, pedig itt is rengeteg iraki civil áldozattal számolhatunk.

Civil áldozatok

Megállapítható, hogy az arab közvélemény összességében leginkább a civil külföldiek, főképpen nők és gyermekek halálával járó eseteket ítélik el. De ebben a kérdésben a palesztínok szintén kevésbé erőteljesen ítélik meg, ha zsidó civil lakosság halálával járó öngyilkos merénylet történik Jeruzsálemben vagy a Gáza-övezetben.

A teljes cikk megtalálható az OpenDemocracy.Net oldalain >>>

"Na jól van, most már elmegyek, gyerekek..."

November 30-án ért véget az a filmvetítés-sorozat, amelynek során részben a nemrég elhunyt Boglár Lajos tanár úr által készített, illetve a róla és az ELTE Kulturális Antropológia Tanszék életéről készült filmek voltak láthatók. A filmeket ezt megelőzően és most is beszélgetések követték Boglár Lajos barátaival, tanítványaival, munkatársaival.

Nagy érdeklődéssel ültem be a vetítés utolsó alkalmára, ahol szemfülességemnek köszönhetően egy a folyosóról szerzett pótszéken ülve nézhettem végig a bejátszásokat - mert annyian voltak! A hallgatóságot gondolom részben Kepes András személyes jelenléte, részben pedig a tervezett program csábította - hiszen a wayanák egzotikus világából, Francia Guyanából hazahozott bennszülött kalandos 'travel movie' -ját láthattuk - újra.

A beszélgetésen Kepes András, Rupp Anikó és Szántó Diana vett részt. A moderátor Szeljak György volt. A szervezők Csizek Gabriella, Fehrentheil Bernadette, Szeljak György és Füredi Zoltán voltak.

Nem ELTE-n végzett kulturális antropológusként Boglár személyiségéről volt diákjaitól még életében számos ellentmondásos történetet és halálát követően sok szeretetteljes anekdotát és elcsukló, könnybe fulladó megemlékezést hallottam. Csodálkoztam: el sem tudom képzelni, milyen érzés így felnézni egy tanárra, mesterre. Nem voltam képes megérteni azt, hogy egy antropológus tanár mit adhatott tanítványainak, ilyen tömegesnek mondható méretekben, amitől egy ember halálát az egyéni tragédián túl, az élők sorából való távozását ennyire fájdalmasan élik meg tanítványai.

A vetítésen azonban ízelítőt kaphattam abból a hangulatból, ami valószínűleg kizárólag az ő személyiségéből fakadóan - és nem feltétlenül attól, mert a pesti diákok mások, mint a miskolciak vagy a pécsiek - megismételhetetlen tanári munkásságát és az ELTE kultúrantropológus diákjainak mindennapi életét mutatták be. Egy olyan tudós, magyar kulturális antropológus képe rajzolódott ki, akinek egyszerű, az élethez való derűs viszonya meghatározó volt a pesti tanszék hétköznapjaiban. A beszélgetésen rendkívül érzékletesen, plasztikusan derült ki, hogy mi volt a tanár úr terephez, bennszülöttekhez, egy a mienkétől merőben eltérő, valódi bennszülött közösséghez való viszonya.

A résztvevő megfigyelésről olyan adalékokat kaphatott a hallgatóság - aki például korábban a hazai szubkultúrák, meleg közösségek, drogosok vagy észak-magyarországi málnatermesztők társadalmi/szociális struktúráinak tanulmányozásában mélyedt el -, amely egy színvonalasabb 'Terepmunka technikák' című tanegység felvételéhez és sikeres elvégzéséhez volt fogható. A felkért beszélgetők közül Rupp Anikó megemlítette, hogy a terepre jutás privilégiumát többek között azzal nyerte el, hogy a tanszékre kerülése előtt egy évig Dél-Amerikában utazgatott egyedül, nőként. Hiszen túlélte. Egyetlen módszertani könyv, tanulmány elolvasása sem vázolta volna jobban: például hogyan kell feltenni egy jó kérdést, mikor kapod meg a megfelelő választ - lehet, hogy a terepmunka egy sokkal későbbi fázisában, lehet, hogy évekkel később.

Boglárra úgy emlékeznek, mint aki valóban képviselni tudta a 'local peopole' gondolatvilágát. Értelmet nyert az is, mit jelent a kulturális antropológusok által sokat hangoztatott tolerancia : mindig is előtérbe tudta helyezni, és mindenek fölött képviselni tudta a bennszülöttek érdekeit - a hatóságokkal szemben, a tanítványaival való viszonyban és saját igényeiknek megfelelően. És talán itt rejlik a rendszerváltás előtti időszakban élő Dél-Amerikában funkcionáló diplomata szülők gyermekeként nevelkedett, egyébként rendkívül jó szakmai, művészeti és közéleti kapcsolatokat is ápoló Boglár társadalomtudós szemléletének egyik sarkalatos pontja. Nem merevedett bele egyfajta nyugati civilizációs világnézetbe, nem fullasztotta a humanisták szellemi nárcizmusát azzal, hogy csodálatát fejezte ki egy egzotikus kultúra képviselői előtt: megoldásokat és kiutakat keresett vizsgálata tárgyai számára. Korát nem meghaladva, az alkalmazott antropológia határmezsgyéjét csapdosta.

Boglár, a tiszteletreméltó 'amatőr', aki hivatását valódi szenvedéllyel űzte, nem meghazudtolva európai ízekhez szokott humorát a november 30-i beszélgetésen, tanítványai és a hályoggal küszködő indián szemén keresztül relativizálni tudta a kulturális különbségeket és élővé tette a különbözőség megértése iránti olthatatlan kíváncsiság egészséges újjászületését.

Saját kertjében diákjai számára megrendezett bemutatkozó és jegybeíró kerti-parti kissé visszafogott és derűs hangulata semmiképp nem fogható azokhoz a miskolci hétköznapokhoz, amikor az Egyetem területén található Rocky nevű kizárólagos szórakozóhelyen tompítják kultúrantropológus 'csudabogarak' valóságérzetüket, vagy vértlázítóan szegényes színvonalú előadást kénytelenek végigizzadni iszonyú mélyértelmű kulturális kérdésekkel kapcsolatban…

2004 nyárelőn Füredi Zoltán által rögzített rövid bejátszás záró képsorai a jegybeírás után egy kívülálló számára is megindító megemlékezés volt Boglár Lajosra, aki így szól a filmkészítő diákokhoz, hogy megtörje a csöndet:
„És amúgy melyik kocsmába mentek? Akkor integetek egyet a diákoknak, jó? Na jól van, most már elmegyek, gyerekek…”

Zenélt: Arc a Napban (Szatmári Péter) indián furulyán.

b.gy.

Az amerikai antropológusok egyöntetűen Kerry-t támogatták
Virginia Domingues (University of Iowa), az American Ethnologist szerkesztője előadása 2004 november 24-én, az ELTE-n

Az ELTE Kulturális Antropológia Tanszék egyik eldugott, apró termében tartott előadást a szűk körben megjelent érdeklődők előtt Virginia Domingues, amerikai kulturális antropológus. Előadásának legfőbb célkitűzése az amerikai antropológusközösség aktuális helyzetének megvilágítása volt: vannak-e konfliktusok, ill. milyen mértékű az összetartás az antropológusok jókora amerikai bázisában. Milyen pozíciót töltenek be a közéletben a kultúrakutatók, mint értelmiségiek és mint szakértők.
Az amerikai tudományfelosztás egyik sajátossága, hogy az 'antropológia' kifejezés valójában a "Four-Field Profession-t", tehát négy egymással rokon tudományágat takar: a nyelvészetet, a biológiai vagy fizikai antropológiát, a régészetet és a kulturális és/vagy szociálantropológiát. Az USA-ban az antropológia legjelentősebb társadalmi szervezete az 1902-ben alakult AAA (Association of American Anthropologists), amely egy hatalmas civil tömörülés, egy legalább 12 000 kutatót, oktatót, egyetemi hallgatót, vmint számos NGO-t képviselő ún. umbrella organization (ernyőszervezet). Domingues asszony kiemelte, habár az AAA minden határon túl fent kívánja tartani a klasszikus négyosztatú struktúrát, mégis az egyes diszciplínák képviselői egyenlőtlenül oszlanak meg a szervezeten belül: a kulturális és/vagy szociálantropológusok döntő fölényben vannak, tagjaik csaknem 80-85 %-ot tesznek ki. Pontos adatok híjján csupán arányokat lehet megfigyelni, de a kulturális antropológiához képest kisebbségben vannak a biológiai-fizikai antropológusok (kb. 1500-2000 tag), 5-8 % nyelvész és hasonlóan csekély az archeológusok számaránya. Egy ilyen hatalmas, heterogén civil szervezetet lehetetlen volna fenntartani és a tagjaik között fellelhető nézeteltéréseket kezelni, ha nem volnának szekciók, néhány száz vagy ezer fős különböző belső frakciók. Az AAA-nak 33 különböző szekciója van, amelyek vagy diszciplínákat vagy érdeklődési köröket fognak össze és kutatási témák szerint tagolják a szervezet tagságát. A század eleje óta számos egyéb szervezet tagozódott be az AAA-be, bár több tudományos egylet vagy társaság - mint pl. az 1840-es évek óta létező, és mint ilyen a világ egyik legrégebbi antropológiai szervezete/intézménye, a kb. 2000 tagot számláló: American Ethnological Society - visszautasította a beolvadást.
A kulturális antropológia legnagyobb szekciója az egész szervezet felét teszi ki, legalább 6000 főt számlál, amely rengeteg további alszekcióra: a latino, a fekete, a gay és leszbikus, az alkalmazott antropológiai stb. frakciókra oszlik. A különböző földrajzi helyekről és érdeklődési területekről érkező antropológus számára az AAA egyesíti a különbözőséget és a sokféleséget, mégis teret enged a számos eltérő világnézetnek.
Jellemző módon a politikai nézeteltérés volt a legcsekélyebb az utóbbi időszakban, hiszen az antropológusok hagyományosan a Demokrata Párt bázisát erősítik, éppen ezért szenvedélyesen támogatták annak idején Clintont, majd Gore-t és legutóbb Kerry-t, Bush ellenében.

"Anthropologists for Kerry!" - hirdette az előadáson körbeadott T-shirt, amelyen Franz Boas híres fotója - amint az egyik előadásán érdekes pózban egyensúlyozott az egyetemi katedra asztalán széttárt karokkal guggolva - díszelgett. Ehhez hasonlóan több hasonló propagandatárgyat (sapkát, zászlót, sálat) gyártott az AAA, hogy kifejezze tagjainak tradicionális - a kulturális relativizmus eszméjére támaszkodó - "die hard" liberális elveit, és leftist, baloldali érzelemvilágát. A 2004 november 18-i New York Times-ban az egyes akadémiai diszciplínák párthovatartozásáról és -szimpátiájáról közzétett felmérés tanúsága szerint az amerikai antropológusok döntő súlyú többsége demokrata (liberális) vagy zöld érzelmű állampolgár. A reprezentatív kutatás kimutatása szerint 30: 1 -hez arányban támogatták az antropológusok Kerry-t Bush ellenében. Bush erőszak- és háborús politikája, represszív külpolitikai tevékenysége nem felvállalható a kultúrakutatók számára, Irak jogsértő megtámadása osztatlan ellenérzéseket keltett nem csupán az antropológusok, hanem csaknem a teljes amerikai professzionális értelmiség, kutatók és egyetemi tanárok körében.
Victoria Domingues ennek ellenére hangot adott ellenérzéseinek, amelyek arra irányulnak, hogy az amerikai antropológusközösség elveszítette korábban jelentős közéleti szerepvállalási és befolyásolási készségét. Az amerikai kutatók kissé meg vannak félemlítve, a paranoia bizonyos jegyeit mutatják. Az egyes szakfolyóiratok témák szerinti megoszlása nem túl szignifikáns, az antropológusok egyre inkább visszahúzódnak és bezárkóznak specifikus szakmai kérdések mögé és nem szólalnak föl a társadalmi kérdésekben. A kortárs társadalmi jelenségek értelmezésében, a megoldási módok iránti érzékeny közeledésben és az ún. 'intellectual leadership' kidolgozásában kívánatos volna a "public anthropology" erőre kapása. Ez a közéleti tudatosság jegyében határozott állásfoglalásokat tesz a társadalmi-politikai-kulturális kérdésekben és egyértelműen a "policy-making" felől támogatja a "jó közérzetet", a demokratikus "bizalmi közeget" és a felelősségteljes társadalmi részvételt. A legtöbb tudós meg sem kísérli, hogy kicsit kimozduljon a partikuláris kutatási témái közül, és meg sem kísérli, hogy szaktársain kívül több emberhez jussanak el gondolatai. Pedig az amerikai antropológiának ilyen értelemben jelentős hagyományai vannak, pl. Margaret Mead a 60-as években egy egész sor komoly össztársadalmi kérdést (a nemiséget, a serdülőkor kezelését, a nők helyezetét) taglaló vitát tematizált az USA-ban, és az Államok határain túl. Manapság ez az attitűd csaknem teljesen kiveszett az antropológustársadalomból, habár az AAA rendre kiadja nyilatkozatait (többek között az iraki intervenció elítéléséről), mégis a tudósok, mint specifikus témák szakértői nem tesznek eleget az értelmiségi küldetésüknek: egyre kevesebb párbeszédet folytatnak a társadalmi "jólétről".
Vajon az antropológia csupán azon emberek gyűjtőhelye, akik egy absztrakt érdeklődést mutatnak az "emberiség" egyes kérdései iránt, vagy a tudásuk képessé és alkalmassá teszi-e őket, hogy előmozdítsák a közösségi jólétet, a békés egymásmellettélést, a kulturális toleranciát? - zárta egy kérdéssel előadását Virginia Domingues.

Könyv - Konferencia

Az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete és az MTA Politikai Tudományok Intézete (Etnoregionális Kutatóközpont) közös kiadásában megjelent A. Gergely András - Papp Richárd szerk. Kisebbség és kultúra. Antropológiai tanulmányok 1. című tanulmány-válogatás, melynek könyvbemutatója 2004. szeptember 16-án volt.
A könyvbemutató alkalmat adott arra is, hogy a kötetben közölt antropológiai tanulmányok szerzői közül négyen is kutatásmódszertani kérdéseikről, kutatási problematikáikról szóljanak nyilvánosan a jelen lévő kutatók, egyetemi hallgatók, oktatók, akadémiai munkatársak előtt. Az Interkulturális átmenetek. Duna-völgyi és Kárpát-medencei kisebbségi kölcsönhatások címen meghirdetett minikonferencia a kötet ürügyén tette lehetővé olyan, jellegzetesen kulturális antropológiai megközelítések feltárását, melyek mind a terepkutatások, mind a közlési felületek szempontjából kihívásokat jelenthetnek a kellő érzékenységű kutatóknak. Szó esett az "adatközlők" védelméről, a kutató morális fenntartásairól és érzékenységének határairól, a feed-back kötelezettségéről és nehézségeiről, a kutatott közeg "némaságának", vagy éppen hangos válaszainak kezeléséről és értelmezéseiről, továbbá a kutatói jelenlét folyamatosságának (magának a változni képes terepnek) bonyodalmairól, melyek adandó esetben nemcsak kérdezői szerepbe szorítják a kutatót, hanem válaszadó szerepbe, sőt akcionalista, aktivista, beavatkozó szerepkörbe is. A kutatói önkép, a szakmai környezet kihívásai, a tudományterület rangja és esélyei egyként próbára teszik a feltárni-megérteni-interpretálni törekvő társadalomkutatót, de felkészültsége csupán ritka adottságként terjedhet ki az akcionalista szerepkörre is… Boross Balázs csángóföldi változásokról és saját felismerő-beavatkozó szereplehetőségeiről szólt, Horváth Kata a borsodi cigány közösség elvárásainak és intenzív bevonó technikáinak élményanyagából idézett föl eseteket, Pálos Dóra a zalakarosi roma kutatás interperszonális kölcsönhatásaiból keresett néhány reflexív momentumot, Vincze Kata Zsófia pedig a budapesti Bethlen téri zsinagóga rítusközösségének szerepviselkedési stratégiáit ismertette a folyó kutatás környezetében. Papp Richárd, mint a kötet egyik szerkesztője reflektált a kutatásközi állapotok átélésének és a kutatási magatartások szerepkészleteit, "világait" bemutató publikációk hatásának kérdésköreire.
A kötet nyilvános bemutatását Bali János (MTA Néprajzi Kutatóintézet, ELTE Tárgyi néprajz tanszék és Kulturális antropológia szakcsoport) vállalta, aki hangsúlyozta, hogy a hazai és európai néprajztudomány, valamint a hagyományos szerepkörbe szorított kulturális antropológia is egyre többször kénytelen szembesülni azzal az élménnyel, hogy a történeti értelemben tradicionális paraszti, városi társadalmak, népcsoportok és osztályok egyre kevésbé ragadhatók meg a maguk intim, belső világában; a teljesség igényével leírni törekvő kutatók ugyanakkor - mint a kötet írásaiból ez egyértelműen látszik - mégsem kell visszarettenjenek a változó, s egyre nehezebben megragadható kultúrák ábrázolásától, hiszen van még terep, van még módszertani sokszínűség éppen elegendő, s ha a fiatal kutatók, a hazai antropológiai oktatás friss generációja már egyetemista éveiben ilyen önálló publikációra érett munkákkal áll elő, akkor az antropológia jövőjét sem kell félteni…
A.Gergely András azzal keretezte a konferencia és könyvbemutató programját, hogy egy közreadható gondolatmenet, egy megjelenő könyv, vagy egy pályakezdő fiatal kutató "találkozási felületeit" sorolta elő: az antropológus kutató, mint szerző nyilvánvaló presztízs-növekménye egy akadémiai kiadványban szerepelni, egyúttal találkozási és ütközési felület is a szakmai nyilvánossággal; a könyvsorozat, amely jelen esetben (és egy helyét kereső vagy követelő új tudományterület szempontjából ez korántsem mindegy!) befogadásra talált az MTA Kisebbségkutató Intézetének igazgatója, Szarka László jóvoltából, így nemcsak a jövő és a jelen fiatal faggatóit mutatja be e kötet által, hanem egy sorozat első darabját mutatja föl, melyet majd vallással, mikro-minoritásokkal kapcsolatos további kötetek követhetnek; nem lényegtelen a találkozás, szöveg és kontextus kölcsönkapcsolata az érintettek részéről, hisz a kutatások olyan emberi csoportközösségekben folynak, ahová a kutatók nemcsak beilleszkedtek, de ott otthonossá is váltak, így számíthatnak a nyilvánosság előtt felmutatott interpretációk helyi reakcióira; van továbbá egy szélesebb olvasóközönség, diákok, kutatók, értelmiségiek köre, akik nem azonnal, de időről-időre bizony reflektálnak az efféle kutatási anyagokra, olykor nem is tudjuk, mennyire fontos ez nekik (példaként a határon túli kutatásokra is utalt, ahol még alig-alig elérhetők a hasonló szemléletmódot képviselő kötetek); végül a kutatóvá érett diákok elemzéseinek oktatható publikációira, mint a szakmai tanulmányokat folytatók számára empirikus ismeretanyagként kínálkozó munkák fontosságára utalt, melyek - ha nem is "etalonként", de - tájékozódási felületként, példaként szolgálhatják az oktatási-megismerési folyamatot, nemcsak Budapesten, hanem a hazai antropológia oktatásának immár mintegy két tucatnyi helyszínén, továbbá Ljubjanában, Kolozsvárott vagy Prágában is…

A kötet adatai:

A. Gergely András - Papp Richárd szerk. Kisebbség és kultúra. Antropológiai tanulmányok 1. MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete - MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest. 378 oldal, ára 1850.- Ft

Mennyit bír a celluloid?
HAJLÉKTALANOK A MÉDIÁBAN

Filmszemle és tudományos konferencia 2004. február 26-27-én

Olvassa el Valuska László: "Sokkoló anyag lesz?" c. tudósítását,
amely a Filmtett számára készült >>

és Frida Balázs tanulmányát: "Csövesek és kép-csövesek,
a szociális ernyő és a kép-ernyő" - Hajléktalanság és média
- antropológiai perspektívák >>

Eredeti - Másolat - Hamisítvány. Tárgyak párbeszédben, Néprajzi Múzeum: 2003. november 19. - 2004. szeptember 30.

Frida Balázs

Tárgyak látszólagos zűrzavarban. A környező emberi világot felépítő különféle használati és dísztárgyak: ivótülkök, csanakok, butellák, vermutos pohárkák, ópiumpipa, sámándob, favilla (emberhús evésére), szamovár, klarinét, búcsústárgyak, kegyképek, falvédők, maszkok és ponyvák bábeli rendje. Zavarba ejt minket a "heterotópia" eme káprázatos pluralizmusa, amely Michel Foucault szavaival "teljesen szétzilálja a mi jelenkori és földrajzi övezetünkre jellemző gondolkodásmódunkat, összekuszál minden rendezett felszínt, síkot és szintet, amelyeknek segítségével megszelidítjük a lények (és tárgyak - beszúrás tőlem: F. B.) fékevesztett burjánzását, gyökeresen elbizonytalanítva és megrendítve az Ugyanaz és a Más megkülönböztetésén alapuló évezredes gyakorlatunkat." Egy "rendes" múzeum terében nem szokás a széttartó sokféleség (hétéroclité) nevében nevetségessé tenni a "mi ábécésorrendünk" katonás rendjét, hajlékot kínálni a bevett taxonómiákat és klasszifikációkat felborító kísérletnek, a katalógusok hűvös nyugalmát felkavaró kultúrsokk-nak, a civilizált intézményes rendet megzavaró képi és hanghatásoknak. Hacsak nem ez a cél, és a kaleidoszkópszerűen "igazgatott" tárlat funkciója nem éppen abban nyilvánul meg, hogy lehúzza a leplet a "megszokott" szemlélődésünk évezredes logikájáról, ezzel stimulálva a diskurzust köztünk és tárgyaink, valamint az általuk mesélt reprezentációk és történetek között.
Az eredeti (ön)azonossága és a másolat mássága között egy ellentmondásokkal telített, enigmatikus tér húzódik, és az elkülönböződésnek ebben a terhelt terrénumában zajlik a diskurzus, amely gyarapító. Az elő- és utóképek: az identikus és lenyomata, az archaikus és mutációja, a genetikus és szimulakruma, az eredeti és másolata, az originális és imitációja, a géniusz és epigona, a tradíció és innovációja - olyan titokzatos viszonyban állnak, amely lezárhatatlan vita tárgyát képezi. A diszkurzív zóna, amelyben a végeláthatatlan jelölés és visszautalások tükröződő játéka történik, az embertudományok elsődleges helye, hiszen a hozzánk eljutó jelek mindig valami korábbira utalnak, amely a jelentéseit létében megelőzi. Ahogyan a retinánkba hasító fény is már egy letűnt pillanatról tudósít, habár a jelen féktelen ragyogását jelöli. Talán nem véletlen, hogy a néprajztudomány immár felismeri, foglalkoznia kell a reprezentációknak ezzel a titokzatos viszonyával, hiszen tárgyai gyakran nem maguk az őseredeti objektumok, hanem a felhalmozó narrációban megkaparintott, időben megkésett duplumok, imitációk, multiplikátumok, kópiák, modifikációk, variációk. A tárgyak "élnek" és ez a szétszóródó, beszédesen eleven minőség - ahogyan időben változó matériával, formával és tartalommal, valamint jelentésekkel, funkciókkal és motívumokkal ruházódnak föl, átalakul a körülöttük húzódó szimbólumháztartás, a jelölés-jelentés termékeny aurája - szembesülésre készteti nem csupán a laikust, hanem a tárgyak és tárgyi rendszerek professzionális "olvasóját" - az etnográfust, az archeológust, a muzeológust, az antropológust. Az objektum - mert sajátos genealógiája és "nyelve" van: önmagáról történetek miriádjait meséli -, mégsem annyira szilárd, stabil és önazonos "adatközlő" ahogyan korábban gondoltuk? És nem csak azért, mert megszámlálhatatlan változatban születik újjá, hanem mert a szem, az utókor tekintete, amely a modernitás dioptriáján keresztül fürkészőn olvassa, korántsem ártatlan többé. Az utókor értelmező látásmódja alakul át folytonosan, és szörnyű a felismerés: nem tekinthet egyetlen "fosszíliára" sem úgy, ahogyan azt "eredeti" használója tette.
Az etnográfia a nyomolvasás kifinomult módszertanát jelöli, hiszen mindig szociokulturális jelentések hálózataiban kutatunk, az emberi valóság lenyomatait interpretáljuk, amely hozzáférhető nyomok elvileg magukban őrzik az eredet feltételezett ősi realitását. Ettől nagyszerű és ettől bizonytalan ez a beszéd. A nyom, ahogyan Lévinas fogalmaz, szívében hordozza az elillanó-szertefoszló lényeget, azt, aminek megpecsételt jeleként él tovább, de nem azonos azzal, csupán az újrafelismerésben, az újraalkotásban idézi fel, amire referál. Ezek a tárgyak karcolatok, egy régvolt realitás nyomai: vonások és visszavonások. Lenyomatok útvesztőjét tárják elénk, amelyben bármily szofisztikált navigációs rendszert alkotunk, eltévelyedhetünk. Az eltévedés esélyének felismerése, a labirintusból kivezető egyetlen biztos út megtalálásának reménytelensége az, amely a nyomolvasó bölcsességét jelzi, még akkor is, ha valamely tisztásra érkezik, ahol ideiglenes tábort verhet. A tárlat elbizonytalanít, hiszen megkérdőjelezi azt az evidensnek tűnő módot, ahogyan tárgyainkra tekinteni szokás, lehúzza a leplet az eredetiség szeplőtelen illúziójáról, amely sokszor képzeletünk dehonesztáló terméke. Az "őshaza" és mai táborhelyünk (az értelmezői örök jelen) közötti kíméletlen distancia problematikája nemcsak az eddig tartó kivezető út felfejtését nehezíti, legalább olyan erőt próbáló a labirintusban befelé haladni, és megtalálni bizonyos pontokat - genezist, a katalógust, az "értelmet biztosító " abszolút " jelentést". A retrospektív tekintet episztemológiája hasonlóképpen megbillen, mint a futurológia.
Az értelmezés - mert utólagos - mindig önkényes. Bátorságról tanúskodik a kiállítást rendező stáb, ugyanis nem próbálja szégyenlősen eltitkolni előlünk az osztályozás, a datálás, eredetmeghatározás és rekonstrukció szakmai nehézségeit, feltárja előttünk az etnográfia belső bizonytalanságát, amely a tárgyait, módszereit és mítoszait övezi. Ez a kollekció nem a 19. század önáltató tudományos kinyilatkoztatásával operál, inkább "megszólaltatja" leleteit, hadd beszéljenek ők maguk, mintsem az akadémikus klasszifikáció szűkös celláiba zárt tudományos logika. Azáltal, hogy "beszélteti" a legkülönfélébb tárgyakat, megszólítja látogatóit is, akik kénytelenek viszonyulni a panoptikum mögött húzódó történelmi rengeteghez. Ez a párbeszéd a "mintakincs" térbeli és időbeli eredetéről, a "kultúrjavak" vertikális és horizontális mozgásáról, az új nyersanyagok és technikák megjelenéséről szól - az útról, a változásról, a módosulásról, a feloldódásról. Arról, ami a gyakorló antropológusok és etnográfusok tapasztalatában világszerte fejtörést okoz, nevezetesen, hogy miként alakul át az egész kultúra olvasható felszíne, hogyan válik a népi kultúra "imitációs rendszerré", hogyan csúsznak egymásra vagy olvadnak össze teljesen különböző esztétikai paradigmák, miként bukkan föl az alkotó egyéniség kézjegye a népi edényeken, hogyan kerül be a plasztikmaszk a változó tradicionális rituális használatba, valamint a technikai sokszorosítással készülő képi másolatokról, a giccs szerepéről a folklórban, a "turistaművészetről", a világutazók pénztárcáját megcsapolni igyekvő idegenforgalmi manufaktúrák "alkotásairól", és természetesen a hamisításokról. Rendkívül időszerű témafelvetés, hiszen a globalizálódó Afrikában a "recycled" konzervdoboz, a kólásflakon ma már "divatosabb" nyersanyag a raszta-kézművesek körében, mint amilyen az ében vagy az elefántcsont volt, néhány zimbabwei kő- és fafaragóműhelyben állítják elő az egész kontinens üzletileg értékesíthető "archaikus" szobrocskáinak 80 %-át, ahogyan a gyimesi csángók kezében is gyakoriak a műbőr kegytárgyak és Mexikóban a képregénykultúra elemei hatolnak be a hagyományos tárgyi rendszerekbe. Az ipari forradalom hatására a nyomtatás, a műanyag- és textilipar termékei mindenféle zökkenők nélkül integrálódtak a "primitív" hagyományba, ahogyan a fénykép, a tömegmédia és hamarosan a digitális technológiák adaptálódnak, amely utóbbiak pedig gyökeresen átalakítják az originális és a kópia, tradíció és imitáció viszonyát. Az eszmék, tárgyak és emberek világméretű mobilitása, valamint az akcereláló technikai innovációk, a tárgyak tomboló tömegtermelése, a xerox, a globális információtranszfer, a fájlcserélők, a Ctrl C + Ctrl V billentyűkombináció egész egyszerűen felülírja azt, ahogyan az eredeti és másolat viszonyáról eddig gondolkodtunk és ezzel a radikális fordulattal szintén foglalkoznia kell egy időszerű tudományos kérdésfeltevésnek.
A kiállítás rendezői nem fordulnak el az aktuális problémától, sőt a múzeum falai által határolt kontextuális tér "bebútorozása" során hitet tesznek: a kultúra nyitott rendszer, a tárgyak nem néma létezők, és a viszonyba állított reprezentációk izgalmas diskurzust kumulálnak, amely beszéd során önmagunkra is rálátást nyerhetünk.

Irodalom:
Baudrillard, Jean: A tárgyak rendszere, Budapest: Gondolat, 1987
Baudrillard, Jean: A Tárgy mint idegen vonzerő, in. Uő: A rossz transzparenciája. Esszé a szélsőséges jelenségekről, Budapest: Balassi - BAE Tartóshullám - Intermedia, 1997. 145-147. o.
Baudrillard, Jean: Szimulakrumok precessziója, in. Pethő Bertalan (szerk.): A posztmodern, Budapest: Platon, 1996
Bausinger, Hermann: Párhuzamos különidejűségek. A néprajztól az empirikus kultúratudományig, Ethnographia 100. 1989. 1-4. 24-37. o.
Bausinger, Hermann: Népi kultúra a technika korszakában, Budapest: Osiris-Századvég, 1995
Benjamin, Walter: A műalkotás a technikai sokszorosítás korszakában, In: Uő.: Kommentár és prófécia, Budapest: Gondolat, 1969. 301-334. o.
Biczó Gábor - Kiss Noémi (szerk.): Irodalom és antropológia. Egy új paradigma útkeresése, Debrecen: Csokonai Kiadó, 2003
Fejős Zoltán - Szijártó Zsolt (szerk.): Helye(in)k, tárgya(in)k, képe(in)k. A turizmus társadalomtudományos magyarázata, Budapest: Néprajzi Múzeum (Tabula Könyvek 5.), 2003
Foucault, Michel: A szavak és a dolgok. A társadalomtudományok archeológiája, Budapest: Osiris Kiadó, 2000
Lévinas, Emmanuel: Nyelv és közelség, Pécs: Jelenkor-Tanulmány Kiadó, 1997
Merényi György: Tárgykultúra, környezetkultúra, Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 1998
Radnóti Sándor: Hamisítás, Budapest: Magvető, 1995

Sisso, az indián

Sissonak a Magyar Narancs Tűsarok mellékletében publikált Szexuálesztétikai átfordulás című cikke csak a leadig érdekes, aztán kedvünket szegi az első bekezdés első két szava, a Margaret, meg a Mead. A csalódást fel lehet dolgozni, de a következő bekezdésben olvasható "primitív kultúra" szóösszetételre egy agresszívabb antropológust úgy kell lefogni, de a szelídebbje is tétova pislogásba kezd.

Sisso a nemi mixerek jelenségét és a nemek közötti átjárhatóság jelenségét kívánja bemutatni, mely témának érdekességét és fontosságát egy percig sem vitatjuk, az egyetlen baj az, hogy mindezt a kulturális antropológia szemszögéből akarja feltárni, ami ebben az írásban nem vezet éppen sikerre. A Sisso által leírt berdaché jelensége valóban létezett az amerikai indiánok között, azonban túlzás lenne azt minden törzsre kiterjeszteni, és a berdaché intézményét, valamint az ezt alkalmazó kultúrákat misztifikálni. A gyermekkorukban lányos érdeklődést mutató fiú indiánokat, mint azt Sisso is leírja a Nagy Szellem követének tekintették, ezért különös tisztelet övezte őket, sokszor lett belőlük sámán, ezt azonban nem lehet egyedülálló jelenségnek tekinteni, hiszen minden kultúrában ismertek olyan jellemvonások, amelyeket a természetfeletti erők megnyilvánulásának tulajdonítnak. Mindettől eltekintve a cikk tartalmával nem kívánok vitába szállni, az azonban elfogadhatatlannak tűnik, hogy valaki egy kvázi-antropológiai írásban hibát hibára halmoz.

Egy gyerekeknek szóló képes indián könyvből is azonnal kiderül hogy a zunyik nem Mexikóban élnek, hanem Új-Mexikóban, ami ugye az Egyesült Államok területére esik, és ugyanitt élnek (pontosan a szomszédban) szegény, túlkutatott navahók, akiknek a székhelyét Sisso Délnyugat-Amerikára teszi. Bár ez a pár tízezer kilométer szinte elhanyagolhatónak tűnik ahhoz képest hogy "Pokotban, Kenyában" pedig egyáltalán nem élnek "pszeudohermafroditák", a pokot ugyanis nem egy hely, hanem egy törzsnek a neve.

Az a kérdés pedig már csak kötözködésnek tűnik, hogy a Sisso szerint is bevallottan 1886-ban hódító útjára indult egyik leghíresebb berdaché, a zunyi We'wha hogy a fenébe húzta ki 1998-ig, amikor is Sisso szerint meghalt. Szegény agyontanulmányozott We'wha valójában 1896-ban, szívinfarktus következményében hunyt el, természetesen utolsó óráit is annak rendje és módja szerint megörökítették. És akkor még szót sem ejtettünk az "agresszív, független és szexista piegan" indián nőkről, az idézetek pontos megjelölésének és a képaláírásoknak a hiányáról, valamint a cikk mondanivalójáról.

Értem én, hogy ez nem egy tudományos cikk, de akkor miért akar annak látszani, miért próbál pontos adatokat felvillantani általános jellemzők helyett, mért írja le minden bekezdésben legalább egyszer, hogy "az antropológusok" és miért hivatkozik több ízben Margaret Mead-re - akit egyébként mostanában a női magazinok is előszeretettel idézgetnek? Ezeknek a dolgoknak egyetlen kézmozdulattal utána lehetett volna nézni az interneten, és a legszomorúbb az egészben, hogy Sisso valószínűleg meg is tette, hiszen mondatai szóról-szóra köszönnek vissza a Google által kiadott oldalakról - mégsem sikerült egyetlen adatot sem pontosan rögzítenie.
Félreértés ne essék, nem a mellőzött indiánkutató sértettsége beszél belőlem - hiszen nem is vagyok az, az általam kifogásolt részletek minden átlag-antropológusnak szemet szúrnak. És még csak a lexikai tudást sem istenítem mindenek felett, egy-két egészséges tévedés minden bizonnyal bármelyik írásba beleférhet, de ez bizony túl sok hiba egyetlen cikken belül, és mindez, ha nem is explicit módon, de a kulturális antropológia nevében. Az antropológia szó manapság minden kvázi-tudományos, vagy annak látszani akaró írásban feltűnik, ami egy Magyarországon ennyire gyermekcipőben járó tudomány számára mindenképpen örvendetes, ugyanakkor veszélyes is. Az antropológia ugyanis nem egyenlő az ismeretterjesztéssel, sem a Búvár Zsebkönyvekkel, sem pedig Frei Tamással (erről ld. a kapcsolódó ajánlatunkat alább). Az antropológia egy társadalomtudomány, amelynek keretén belül kultúrákat misztifikálni és városi legendákra hivatkozni lehet ugyan, de fájdalmat okoz. Ennek a tudománynak vannak továbbá képviselői is, úgy hívják őket, antropológusok. Átlagos külsejű, frusztrált fiatal emberek, többnyire munka nélkül.

- kalas -

Kapcsolódó ajánlatunk - Vargyas Gábor: ANTI-FREI-DOSSZIÉ. A barbárokat nézve Nyílt levél dr. Hangay György természetbúvárhoz, Ausztráliába - a Mancson >>>

SZAMIZDAT - Kiállítás a Millenárison

Vajon miért kellett összefüggésbe hozni azt a fekete volgát és a bőrkabátos házmestert, aki csak végezte a dolgát, vajon hogyan követték a cseh ellenállókat a prágai államvédelmisek, mit fényképezett Demszky Gábor egy taxi ablakából és hogyan lehetett kiadványokat készíteni és sokszorosítani a hetvenes-nyolcvanas években otthon, számítógépek és fénymásolók nélkül? A Tiltás-Tűrés-Támogatás kategóriáiban gondolkodó hatalom által tiltásra ítélt anyagokból látható nagy ívű kiállítás a Millenárison. Ha valaki elszánja magát a kiállítás megtekintésére, ne sajnálja az időt az alapos böngészésére, mert rendkívül érdekes rajzolata bontakozik ki a Charta 77, a Szolidalitás és a Beszélő korának, érintve a kortárs underground zenei és kísérletező képzőművészeti mozgalmakat - hallgatható, nézhető anyagokkal, fantasztikus koncert és kiállítás plakátokkal. És a végére képet kaphat a látogató arról, hogy tényleg olyan felforgató volt-e egy Spions koncert az Egyetemi Színpadon és mi is történt valójában a Balatonboglári Kápolna-tárlaton? 600 Ft-ért mindenképp érdemes!

frida tamás

Talán már értesülhettetek az általunk megnyert Magyar Mozgókép Közalapítvány által kiírt pályázatról, melyet Csajbók Anitával együtt jómagam készítettünk. Összesen két forgatókönyvvel indultunk: "Dj" és "Más! Hogyan?" című munkákkal. A "Más! Hogyan?" nyert. A hosszadalmas bürokrata eljárás (nagyon sok segítséget kaptunk az egyesület vezetőségétől) után, illetve (még) előtte elkezdtük a film forgatását, Kulcsár Kinga operatőrrel. A téma kényes volta miatt sok nehézségbe ütközött próbálkozásunk a telefonszámok beszerzésével, és a kapcsolat felvétellel. Ezenkívül, a forgatókönyvben írottakból sok minden kimarad előreláthatólag, hiszen az alanyok lakása, illetve az abba való bejutásunk egy-egy kép, vagy interjú erejéig egyenlőre tabuként szerepel. (itt meg kell jegyezni, hogy a szereplők többsége szüleivel él, így a szülők beleegyezése hiányzik sok esetben) Megállapodást kellett kötnünk a szereplőkkel, annak érdekében, hogy jogi értelemben, biztonságban érezzék magukat (megállapodás szövege/link). A meleg bárokba való bejutás is problémás. Hozzájuk több oldalas csomaggal érkezünk, mely magában foglalja a Misszió Alapítvány Támogató Nyilatkozatát, egy Együttműködő Megállapodást, és egy-két újságcikk másolatát. Valószínűleg sokakban felmerül a kérdés, miért van erre szükség? Egyszerűen ki kell alakítanunk egyfajta bizalmi viszonyt a bárok tulajdonosaival, és mivel a téma nagyon periférikus, illetve kényes, így a bizalmatlanság sokkal nagyobb súlyú, mint más esetekben.
Eddig elkészült körülbelül 7 órányi anyag, mely interjúkat, vágóképeket tartalmaz. Négy személlyel sikerült interjút készítenünk. Jelen pillanatban forgatási engedélyre várunk, melyet Csajbók Anita intéz. Előreláthatólag a Magyar Mozgókép Alapítvány által kiírt leadási határidőre (márc. 31.) befejezzük a filmet.
A "Dj" című filmet, annak ellenére folytatjuk, hogy anyagi támogatást nem nyertünk rá. Szeretnénk nyárvégéig forgatni, de mivel, már most nagyon sok leforgatott anyag áll a rendelkezésünkre, szeretnénk egy rövidebb verziót vágni az eddig elkészült interjúkból.
Reméljük ti is gondolkodtok megvalósítandó film forgatókönyveken, és amikor valakinek beérettek a gondolatai szívesen nyújtunk segítséget a kivitelezésben, illetve a nehezen átvészelhető bürokratikus eljárások elvégzésében.

Tolvaly Orsolya (rendező, forgatókönyvíró)

Olvassa el a két készülő film rövid szinopszisát!

DJ >>

Más! Hogyan? >>

Jane Goodall látogatása Budapesten

Blahó Györgyi

Bán Dávid
A létező antropológiai film
Városantropológiai filmek vetítése. Budapest, 2003. július 3-4.
(In. Tabula VI. évfolyam 2003/6 (2) 327-331.)

Nem először zajlott kísérlet hazánkban antropológiai témájú filmek csoportba gyűjtésére és bemutatására (1). Az eddigi műhelybemutatók, illetve általános tematikájú filmfesztivál után az Anthropolis Egyesület és a Palantír Film kifejezetten a városantropológiai témájú munkák vetítésére vállalkozott. Mindkét műhely célja az volt, hogy ne kizárólag saját alkotások kerüljenek a vászonra, hanem, amennyire adott pillanatban lehetséges volt, több helyről érkező, tematikusan válogatott darabok.
Az alapvetően a Miskolci Egyelem kulturális antropológia szakán végzett és a vizuális antropológia által is jócskán "megfertőzött" hallgatókból 2002. szeptemberében alapított Anthropolis Egyesület egyik célja a tudományág színvonalas, de mégis közérthető bemutatása, népszerűsítése. Ennek keretében vállalkozik különböző, nem csak a szakma számára nyitott projektek megvalósítására: kiállítások, konferenciák, kisebb fesztiválok szervezésére.

A 2003. nyarán szervezett kétnapos budapesti rendezvénye inkább képekben, mint szóban kereste a választ arra, hogy mit is takar valójában a városantropológiai film (2). Abból, a nem teljes mértékben evidens, egyben számtalanszor megcáfolt hipotézisből indultak ki a rendezvény szervezői, hogy az antropológiai film létezik, Magyarországon is készülnek kifejezetten ilyen filmek, ez alkalommal tehát nem a műfaj létjogosultságán és stílusának meghatározó jellemzőinek definiálásán volt a hangsúly. Az itt bemutatásra került filmek nem keresték a Jay Ruby által esetlegesen felvázolt antropológiai film ideálját , amennyiben ez valóban létezik egyáltalán, hanem a maguk eszközeivel közelítettek a városi kultúra bizonyos elemeihez, jelenségeihez (3).

A vetítéseket megelőző, kötetlennek mondható kerekasztal-beszélgetésen (a beszélgetés teljes szövegét lásd. alább) a száraz megközelítések helyett a személyes hozzáállásról, a városantropológiai filmek az alkotókra és a nézőkre gyakorolt szerepéről esett szó . Komlósi Orsolya szerint nagyon nehéz szétválasztani azt, hogy városantropológiai filmet csinál az ember, vagy pedig olyat, ami érdekli. "Boglár Lajos tanár úr szokta mondani, hogy az antropológia igazság szerint egy életmód, amit az ember a mindennapjaiban él meg. Mivel mi a városban élünk, könnyebb olyan történeteket, olyan embereket találni, akikkel jobban kapcsolatba lehet kerülni. Gondolom, hogy az igazán jó filmeknek az lenne az alapja, legalábbis mi olyanokat csinálunk, ahol követjük az ő életüket, az ő életük eseményeit, és mivel, hogy itt élünk, ezáltal jobban ismerjük az ő életüket, így jobban részt is tudunk venni abban. A városantropológiai filmeknek főként az emberek egymás közötti viszonyáról kell szólnia.
Az összes néprajzi film egy-egy egyedi esetet vagy történetet emel ki, amelyet be tud mutatni, hiszen az számunkra, városiak számára érdekes. Itt a városban, ahhoz egy szem, egy bizonyos nyitottság kell, hogy az ember felfedezze a témákat, amelyek itt hevernek mindenki mellett. Azt gondolom, hogy igazából ez lenne az antropológia feladata is általában. A film az most egy jobban futó műfaj, tehát könnyebben eljut az emberekhez, illetve magában hordozza a lehetőségét annak, hogy sokkal több ember lássa, mint hogy egy dolgozatot elolvasson. Azt gondolom, hogy innentől kezdve ez egy hivatás, olyan, ami megmutatja azokat a dolgokat, amiket szeretne, hogy észrevegyenek azok az emberek is, akik csak jönnek-mennek az utcán és eddig még nem vették észre." Ezek a jelenségek lehetnek akár a szubkultúrák részei, de akár saját hétköznapjaink is. Viszont mindezek ábrázolásához a legfontosabb a hitelesség kérdése - bár a technikai eszközökkel, vágással nehéz határt szabni. Viszont az antropológiai filmeknek pontosan ez lehet az erőssége.

A. Gergely András, ezen beszélgetésen úgy vélekedett, hogy "az antropológia (és az antropológiai film) vagy beszél antropológiául, vagy ráfogják, hogy antropológia, hol bántásként, sértésként, hol kihívó, melldöngető másságként, provokációként, sokféle formában. Persze vannak tudományos elvárásai, módjai annak, hogyan készültek filmek, amelyekre később azt mondják, hogy antropológiai filmek. Olyan világokban, ahol általában nem szoktak kamerával mozogni az emberek, az már-már egy antropológiai film. Olyan jelenlevő, résztvevő, munkanaplóként felvételeket készítő valaki, aki ezt képes naplóként készíti ezt, utóbb rájön, hogy filmként forgalmazható is. Összevág belőle valamit, és ugyanolyan antropológiai filmként fogja forgalmazni, ha ez egy csábító cím vagy minősítés, esetleg a piacon új és még eladható. Ha ugyanezt városban teszi, akkor a legkönnyebb azt mondani, hogy városantropológia, amit csinál, és a film, amit ekkor forgat városi témakörben, nem más, mint antropológiai szempontból készült film. Akik ilyen típusú filmet készítenek, általában kicsukják azt a lehetőséget, hogy játékfilm legyen, mert nem forgatókönyv alapján készítve, szituatív, művészi megoldásokkal élve, de jól előre kigondoltan hordoz üzeneteket. Tehát valami tettlegesség, rajtaütés, leskelődés, jelenlét és annak folytonos képi bizonyítása az, ami körülírja, hogy körülbelül ebben a műfajban mi készíthető, milyen helyet elfoglalva.
Elhangzott egy olyan felvetés is, miszerint a városantropológiai film egyfajta válasz lehet a néprajzi filmtől való különállóság kérdésére, hiszen ez utóbbi alapvetően a vidéki falusi, kis közösségek világát ábrázolja. A városi filmek viszont eleinte leginkább egy-egy szélsőségesebbnek tűnő témára összpontosítanak, előszeretettel készülnek alkotások a szubkultúrákról, a leszakadt elemekről, a városban kialakult, de kirívó szokásokról, magatartási formákról, mintákról. Mégis kevés jól elkészített filmet látunk a városi folklór jelenségeiről, a városi mindennapi rituálékról, a csak itt megtalálható szokásokról.

A műfaj új, még kiforróban van. Vállalásában azonban lényegesen különbözik a más filmes irányzatoktól, a néprajzi munkáktól. Míg az egyéb műfajokkal ellentétben az antropológus, az antropológiai film készítője hosszan betelepszik a megmutatandó csoport, jelenség, kutatási terület "mindennapjaiba", nem egyszerűen csak odamegy, filmez és hazajön, hanem lehetőség szerint a helyszín hátteréből próbál kiindulni. "Ha az antropológiának azt az ön-megkülönböztető sajátosságát vesszük, hogy belehelyezkedik egy kultúrába, és azt szervesen hosszabb időre igyekszik elsajátítani, átélni, vagy vállalni, akkor annyival könnyebb városantropológiai filmet csinálni városban lakó antropológusnak, hogy ő kimegy az utcára és máris ott van a saját terepén. (…) A városantropológiai filmeknél valószínűleg nagyon sokat számít, hogy városi, városban készült, városi típusú kultúráról, vagy az alkotó a maga, városból hozott kultúráját használja a filmben, mint keretet, mint eszközt, mint nyelvet" - mondta a kerekasztal-beszélgetésen A. Gergely András.

A fesztivál bemutatott filmjeinek jó része tehát a saját kultúrája felé forduló antropológus keze nyomát hordozza. Sokak véletlenszerűen találtak rá témájukra, amely mellett nap mint nap elmentek egy ideig, majd kutatássá emelve beléptek a történetekbe. Így alakult ez Füredi Zoltánnal is, aki "Villanegyed" című filmjében a főváros XII. kelületében élő, mondhatni elit környezetben lakó hajléktalanokat mutatja be. A film rendezője szüleihez menet számtalanszor járt, akik az építkezési telkeken, üres területeken, de mégis "jó környéken" élnek, másfél-két évig követte őket nyomon. Filmjének szereplői esetenként megmosolyogni valóak, amint ügyetlenkedve, de megpróbálnak felvenni a környezethez illő allűröket, ragaszkodnak a panorámás telkekhez stb. De mindemellett a hajléktalan lét minden nyűgével, kiszolgáltatottságával megismerkedhetünk. Számukra a város csak a Moszkva téren létezik, így nem kell mindennapi küzdelmet vívniuk sorstársaikkal a "placcokért", mint más, hajléktalanok által frekventáltabb helyeken.

Füredi másik filmje, a több fesztivált megjárt és komoly sikert, elismerést aratott "Szia nagyi, jól vagyunk" ügyesen ötvözi a maximálisan dokumentáló antropológiai és a nagyközönség számára is szórakoztató filmet. Az antropológus szeme itt olyan mértékben belemerült terepébe, hogy teljesen át is engedte a megfigyelés lehetőségét a megfigyelendőknek. Füredi kiadva kezéből a kamerát megkért egy hazánkban élő mongol családot, hogy vegyék föl azt, amit ők emelnek témává saját életükből. Ebből lett azután az a képes üzenet, amelyet otthonmaradt nagymamájuknak küldenek Mongóliába. Jól tükrözi az egyik klasszikus kérdést: a kultúrák keveredését a mindennapi életben. Hiszen a gyerekek magyar iskolába járnak, magyar népdalt énekelnek rá a szalagra, a szülők kisboltot üzemeltetnek, ahol a legnagyobb újdonság egy Coca-Cola hűtő.

Szőke Orsolya négyperces etűdje ugyan mókának, poénnak is tekinthető, mégis egy hétköznapinak tűnő terepet emel ki olyanmódon, hogy groteszk tükörként hat. A "Bigdíl" című munkában ugyanis egy igen vegyes összetételű "lengyel piacot" mutat be oly módon, hogy a budapesti közeg igencsak távoli kultúrának tűnhet.

Oláh Lehel filmjével a város másik végébe visz át, a lerobbant csepeli gyármonstrumok bunkerként megépített pincéiben számos zenekar talált gyakorlóhelyre, stúdióra, koncertteremre. A "Zenésműszak" nem kifejezetten antropológiai filmnek készült, de alkotója nem először merül el a városi folklór világába. Megfoghatatlan, de mégis kultikus helyek, személyek jelennek meg alkotásaiban, így a nemrég sikerrel bemutatott "Dixi"-ben is.

A városi zenei irányzatok kultuszépítő szerepével foglalkozok Nagy István "Micro-techno" című diplomafilmjében, amely a Miskolci Egyetem kulturális antropológia szakán került megvédésre. Az alkotók egy a miskolci technokultúra köré csoportosuló közösséget mutatnak be, akik városi létük és ténykedésük mellett szeansz-szerűen a hegyekbe vonulnak egy-egy szabad, zenés hétvégére.

Ugyancsak a technokultúrát dolgozta fel Bersiczky András "Ezredvégi össztánc" című munkájában, felkeresvén számos frekventált szórakozóhelyet elbeszélgettek az éjszakai buli élet jó pár kiemelkedő figurájával.

Miskolci témát dolgozott fel Tolvaly Orsolya is. "Gabi", a transszexuális férfi nő szeretne lenni, hiszen lélekben annak született. Küzdelmei az elfogadásért mindennaposak, hiszen Miskolc még mindig kisváros ahhoz, hogy az ilyen jelenségeket kezelni tudjon. Budapestre utazva tud csak igazán feloldódni, igazán önmaga lenni. A nagyváros talán elfogadóbb, ott talán kevésbé szembetűnőbb egy-egy nem "szokványos" jelenség. De Gabi számára ez mindig véget ér és következnek a megalkuvásokkal teli hétköznapok Miskolcon.

Vincze Zoltán "Árnyékok" című filmjének főhőse a perzsa származású immár román orvos, aki mindennapi küzdelmet vív az utcagyerekekért Marosvásárhelyen. Az erdélyi várost a rendszerváltás után elérte a korábban a kapitalizmus rémképének festett világa és utcára vetett számtalan kiszolgáltatott gyermeket, akiknek egyetlen célja a túlélés. Az alkotók e túlélés folyamatát próbálták az orvos segítségével hosszú időn keresztül nyomon követni.

Ugyancsak meglepő terepre kalauzol a "Tanyavilág Budapesten", Szádvári Lídia filmje, amely a III. kerületi rónát tárja fel. Óbuda lakótelepei után, a nagy távhő-kéményen túl, számos modern iparcsarnok és a Magyar Televízió gyártási bázisa mellett él jó pár szegény ember, ócska kis vályogkunyhókban és állatokat tartanak, földet művelnek. Ide érkezik a várbeli turisták konflisa, hogy a lovak megpihenjenek, szabadon fussanak egyet. A lovász az Alföldről érkezett, s amíg engedik, maradna. Csend van itt és nyugalom. A volt üdülőövezet lassan állandó lakhelye lett néhány szegényebb sorsú családnak. Megtelepedvén, pár száz méterre ugyan a HÉV vonalától, de mégis távol a város zajától, megelégedve élik mindennapjaikat, reménykedve, hogy nem kell elhagyni e szerény paradicsomi világot. Hiszen számukra a város nem nyújt semmit, "tanyavilágukban" mindenük megvan, ami szükséges.

E sorok írójától is két film került levetítésre: a "Budapest Keleti - Paris Nord" című munka a pályaudvar sajátos miliőjét, kialakult, szinte város a városban jellegű kultúráját ábrázolja történeti visszatekintéssel és földrajzi összehasonlítással. A kispesti Wekerle telep volt főkertészének sajátos portréja az "Éltem útja", melynek főhőse, a bohókás öregúr élettörténetében felelevenít számos misztikus városi helyet, így a Rómain levő Hableányt is.

Az itt bemutatott filmek jó része cáfolni engedi azt a Ruby-féle, mások által is sűrűn hangoztatott elképzelést, amely szerint az antropológiai filmek nem mások, minthogy alkotóik mozgóképpé szeretnék átalakítani valamely antropológiai témát. Alapvetően mindig bevett gyakorlat, hogy számos helyen, így még a szabadabban kezelt vizuális diplomamunkák esetében is, szöveges kiegészítést kérnek az antropológiai filmek mellé, mintegy kiegészítve a látottakat. Persze ennek elkerülésére olyan, önmaga lábán megálló filmeket kell prezentálni, amelyek túllépve a vizuális dokumentáción, a "mozgóképes terepmunka-naplón" önmagukban képesek bizonyítani témájuk fontosságát. Megfontolandó tehát, hogy mely kutatás kívánkozik végeredményében videó-, vagy filmszalagra, mi az, amihez csak naplószerűen használatos a kamera és ne feledkezzünk meg a kiegészítő filmekről sem, amelyek mint illusztráció jelennek meg.
A filmek nem feltétlenül "csak" a kutatási eredmények közvetítésére, bemutatására szolgának, hiszen láthatóak, hogy egyes művek önmagukban hordozzák magát a kutatást. Igen nehéz elképzelni például Füredi Zoltán mindkét itt bemutatott filmje esetében a kizárólagos vizuális segédanyag szerepét. Elképzelhetetlen, vagy legalábbis nehézségekbe ütköző lenne témáinak kizárólagos és találó szöveges interpretációja. Mindez, a vetítések alkalmával bemutatott filmek jó részére igaz, visszaigazolva a szervezők alapkoncepcióját. Sikerült "az antropológia szolgálatába állítani a vizuális média hatalmas erőit".

Jegyzetek:
(1) Egyéb vetítések zajlottak Miskolcon, az antropológia szak által szervezett szaknapok alkalmából a Kulturális és Vizuális Antropológia Tanszéken készült munkákból, illetve a budapesti Dialektus Fesztivál az Uránia moziban, 2002-ben, s alkalmilag más helyszíneken is, például a Balázs Béla Stúdióban.
(2) A Mű-Hely Klubban bemutatásra került filmekből egy "populárisabb" válogatás is levetítésre került a margitszigeti Sark Kertben 2003. július 6-7.-én.
(3)Vö. Van-e antropológiai film? Csorba Judit Dorottya írása Jay Ruby: Picturing Culture - Explorations of Film and Anthropology című könyve alapján a Tabula V. évfolyam 2002/2. számában.